Angyal verses oldala

Lassan őszbe csavarodik a természet,
Lassan véget ér a nyár is.
Majd hullott levelek fedik az egészet,
S nagyot nyelve esőt bújtat a kanális.

Egykor nyáresti szellő, viharossá vál',
S a kék ég is sötétebb már.
Ott leveleit vesztett magányos fa áll,
Kinek sárga haját most elviszi az ár.

Büszkén, hátán hordá' annak nehéz terhét,
S csendes folyó vaddá válik.
Viszi, s szétszórá' fának minden emlékét,
Míg az, rothadó bűzös elegyé mállik.

S ismét felüté' fejét a torz elmúlás,
És megint csak támadni kész.
Gyors öregedést kísér álmos kábulás,
Miből ránctalan zöld egészség most kivész.

De mint annyi mindenben, benne is van szép,
S megmutatja még erejét.
Keretbe zártan kattan majd egy üde kép,
Hogy emlékekként nézzék, míg emeli fejét.

Bús a nyár, elszalad. Kergeti a vad tél.
S közte gyámoltalan az ősz.
Csak tűri meglapultan, s reszketegen fél.
S ébren figyel, míg csendben elalszik,… a csősz.

Elmegy, erőt gyűjt, míg majd újra öltözhet,
S emlékekben vad táncot jár.
Állatok, s vadászok, kik most hajtják őket,
S a természet forgása, ismét helyén már.

2005.09.20.