Angyal verses oldala

Bársonytakaróm, durva pokróccá vált.
Érdessége dörzsöli bőrömet.
Másra vágytam, mást akartam,
S most szívemben érzem saját tőrömet.

Penge éle vajként hatolt szívembe.
Átvágva acél artériákat.
S fekete vérem engedve,
Most könnyért epekedve csak kiálthat.

Kiálts csak, ordíts! - úgy sem hallja senki.
Nincs, kinek szíve megesik rajtad.
Kocka elvetve, s eljátszva,
Aranypírra rozsda ült, s ott is marad.

Törékeny porcelán most repedezik.
Halk reccsenései nagyot ütnek.
Kicsorbult méregpoharak,
Most kárörvendve gazdájukra ülnek.

Mit én nem tettem, talán más megteszi.
S megtanít majd kegyet gyakorolni.
Emberségből elégtelen…
S kezdem merev, sprődségem kigyilkolni.

Túl sok idő vaskalitkába zárva.
S nyitott ajtónál is halk madár.
Mondd! – akarsz-e még repülni?
Hisz előtted a mérhetetlen határ.

S a madárka erőtlenül fel-felnéz.
Gyenge szárnyait ím, próbálgatja.
Ott messze, látja még a fényt,
S hallja a hangot is, … hívogatja.

Erejét, s bátorságát összeszedve,
Kiröppent komoran bús házából.
S új világért epekedve,
Repült tova a nyomasztó magányból.

2005.10.17.