Angyal verses oldala

Bőröm alámászott egy gondolat.
Mint ahogy hajnalba kúszik pirkadat,
S megfesti egét a józanságnak,
Egy utat hagyva az igazságnak.

Védeném, s óvnám, de már hasztalan.
Még kiáltanék, de hangom hangtalan.
Nyögő agysejt súlyos kopásában,
Lüktet odabent, kínzó haldoklásban.

Hittem, szerelmed nem lesz öregebb.
De távolodsz, s többé nem lépsz közelebb.
Szívszilánkom benned hagyom élni,
Nehéz tőled félszívvel ellépni.

Nincs szó, mi elmondja, mennyire fáj.
Minden, minden új, s tovaszaladt a báj.
Üvöltenék, s hagynám, áradjon szét,
A hangod, az erőd, a mindenség.

Kordában tartott tűi a szívnek,
Szelíd nyugalom ölébe cipeltek.
E pillanat végtelenségig tart,
S szívembe sebes barázdákat mart.

Rohannék, de csak a vesztés akar.
Elmém, mit irányítok, vadul kapar.
Talán ha hagyom, hogy felemésszen,
Nem csak egy fél lehetnék egészen.

Nyújtsd hát kezed, hogy újra érezzem.
Újra átélhessem, veled lélegzem.
Acélkék tekinteted függeszd rám!
S érezd, hogy csókra szomjazik a szám!

Talán az ész, - mi most nagyon nem kell -
Taszít tőled el hatalmas erővel.
S mint viharral szemben, feléd mennék,
S újra előtted, s veled lennék.

2005.12.02.