Angyal verses oldala

Múzsám lettél! Figyeld, lélegzem, s nyújtom kezem.
S mondád, - Már nincs szükségem rád! – és vétkezem.
Pedig csak szívem követem minden éjjelen.
Minden nappalban, át völgyökön, s hegyeken.
Fent a térben lent a földön, s a vizeken.

S míg ellep, majd kiszakít éjből érkező,
Pihe-puha könnyed, bársony aranyfelhő,
Legalább addig láthassam csillagod fényét.
Érezhessem sziporkázó üdeségét,
Magamba szívhassam újra mibenlétét.

Várom jöttét, mint várja bölcső babáját is.
Mint viszi a víz az élet hajóját is.
Magad árnyéka vagy, az élet szerelmese.
Mágnesként vonz, mint fényre az éji lepke,
S takarja rögvest nyoszolyáját az est leple.

Miért kísért mindig a múlt, ha már elvadult?
Mért baj, ha szívvel látok? Szemem vakult.
S mégis a szó, mi belőled fakad, oly bántó.
Lepereg, s hiszem, eljön a megváltó,
S szikrázok még, mint földbe mélyedt üde tó.

Kínzó szenvedés, egy bús lélek ébredése.
Időtlen idők, s vad erők lüktetése.
Szemem meleg cseppje, végig gördül arcomon,
Mint a néma csend, megül bús mondatomon,
S tükröző arcában látom ábrázatom.

Könnyen beszél, ki még nem élte át azt a kínt,
Mikor kedvese, mosolyogva búcsút int.
S elengedem, mert mit tehetek mást? – szeretem!
Nélküle kell tovább folytatnom életem.
De azért csendben, szótlan majd még figyelem.

2005.12.03.