Angyal verses oldala

Legutobbi publikálált versemhez szeretnék pár sort hozzáfűzni (40 év múlva).
Nagy vitát szított, mikor egy fórumon közzétettem. Voltak kedves reakciók, és voltak igazak. De mind közül egy nagyon megragadott. Mégpedig azt mondta egy ismerősöm… -a gondolatnak teremtő ereje van, és ha ilyen negatív dolgok fogalmazódnak meg bennem, akkor ne is csodálkozzak, ha valóra válik. Tette mind ezt nagyon kedvesen és szeretettel telve. Elgondolkodtatott.
És hogy nyomatéka legyen és példával éljen, írt egy válasz verset.
Ezt szeretném elétek tárni…
A két véglet. :))
Azt hiszem nem kérdés senkiben, hogy melyiket is választaná magáénak.
És akkor a verse…

40év múlva?

Nézem a kezed.
Óh, a kéz, mely gyermekeink nevelte,
Simogatott, fenyített ha kellett,
Enni adott, szeretetet,
S gyógyított fájó sebeket!
Óh a kezed, melyet
Minden este kezembe vettem,
S szeretetbe temettem,
Illatos olajjal kenegettem,
Mert annyira tetszett,
S mindig egyre selymesebb lett.
Ujjaim ecsetje törli le most is tenyeredről a nap porát,
Miközben elmeséled, mi nyomja szíved rejtett zugát.
Ismerem már minden vonalát,
Hisz annyit láttam e csodát,
De szívem még mindig nagyot dobban, s felforr a vér,
Mikor ujjaink táncolnak, s kezünk lágyan összeér.

Arcod a tükörből egyre csak mosolyog,
A boldogság könnye szemünkből kicsorog,
Valahányszor egymás tükrébe nézünk,
Lelkünk mélyének könyvéből mesélünk,
Hol szeretet, bizalom, elfogadás örökké élnek,
S cserébe csupán egy piciny mosolyt kérnek.
Gyönyörű ez az arc, egy boldog élet műve,
Szobrászként csodálom ma is, Veled szemben ülve:
Minden simítás, csók csak szépített rajta,
Meddig tart ez még? - míg Isten is akarja!
Számát se tudom már, mégis édes a csókod,
Szavak nélkül is érzel minden bókot.

Szívünk tüze csillog folyton a szemünkben,
Míg él a szerelem, nem fárad a test sem.
Angyalok serege táncol velünk éjjel,
Egymást ölelve úszunk szenvedéllyel.
Unokáink boldog nevetése ránk is ragad,
Örökifjú lelkünk így ép testben marad.
A természet a mi hű patikánk,
Ismerünk is minden praktikát,
Mit megtanítottak a hosszú évek,
Mialatt virágzott bennünk az élet!

Mint két fa, mely egyre csak nő, épül,
S minden tavasszal több virágtól szépül.
Lehull a virág, gyümölcsöt hoz őszre,
De a fák élnek, s csak azt veszik észre,
Hogy csemetéik is felnőttek már régen,
De ők ketten, s a csillagok az égen,
Még ugyanazok mindig, kik voltak egykoron -
Ki emlékszik már - az a két bolond…

2005. szept. 21.

Szerző: Vándor

Nem győzöm elégszer olvasni… és bizony ez sokkal szebb, örömtelibb, és vidámabb. Telve élettel.
És örülök ezek után annak a ténynek, hogy írásom által születhetett. Mert hisz ez egy szép példája a teremtő, s építő csodának.

hm… ennyit mára? :
nosza… vár egy új holnap…