Angyal verses oldala

Szárnyaló lelkem volt,
De a földiek összetörték.
Vagy próbálkozzak még?
A bosszú erőt adna, hatalmasat.
S emelém’ bástyának a múló idő ellen.
S mondád: magadba kell nézned,
De mélyen!
S leírni óráról órára, hogy mit érzel?
S napokkal később elolvasnod,
Hogy lásd, mi változott.

A földhöz ragadt angyalok közt,
Egy tört szárnyú.
Sehol nincs otthonom,
Itt nem fogadnak.
A többiekkel szállni nem tudok.
Magam vagyok, hát harcolok!
Ne várja senki, hogy gyógyulok,
Épp szárnyammal ellenségtek’ vagyok!
Ott fent megtagadtak.
Csak magammal vívhatok.

Milyen titokzatos a lélek?
Mást mutat, mint amit éltet.
Ha ez a vers nem születik,
Nem látják, hogy éltetik.
A múló szeszély erőssé vált,
Legyen hamu a tudat hát.

Tudat,… tudni, hogy létezel.
Tudni…,hogy az idő kevés.
Tudni…, hogy megtalálni már kevés.

Miért is kell az üvegdarabokat összerakni?

Hogy egyé váljon.
Vakítóbb legyen, mint fénykorában.
Így nem látszik, hogy nem volt hibátlan.
Elfordultak tőled
Akik látták benned a szépet
És most szörnnyé váltál.
Szemedben mássá lett a fény.
Töredezett és matt, mint amott a föld alatt…
S most izzó parázs égeti megtört szíved.

S mondád: nem kell segítened!
Legyen halott, akit ismertek!

Ismertek és felemeltek.
Mert nem hagyják veszni a katonát.
A szeretet érzelmes hű fiát.

Eddig sem emeltek,
Ezután sem fognak.

De hisz máris több vagy!
S megvilágosodál’,
Mint mikor jő a hajnal
És lassan lesz szép fény a földön.
Én is így váltam naggyá,
S léptem túl az erőmön.

2005.III.01.