Angyal verses oldala

Hello!

Gondoltam írok valamit. No nem érdekeset, vagy izgalmasat, csak olyan Sárásat. Valami tőlem telhetőt. Amire nem sajnálok időt, energiát, s talán még valakit meg is mosolyogtat... akkor meg pláne, hogy megéri.

Na de vágjunk bele!

Szürke szomorú volt ez a nap. Rendes esetben szeretem a ködös, párás, hideg napokat, de ez valahogy már zavart. Az utóbbi időben egyre inkább. Ha nem tudnám, hogy mostam ablakot, azt gondolnám, hogy már nem látok ki rajta... akkora volt a sűrűsége. A hegy pl. teljesen eltűnt. Mint amit egy nagy éhes óriás befalt. Talán így is történt, s a körvonalait látom is, ahogy kezét teszi telt haskójára, s hanyatfekve nagy megelégedéssel nézi az eget.
Persze tudom, hogy nem így van, s amit látok az homályos egészében a hegy, de jó eljátszani a fantáziával.

Hopp... megint elkalandoztam.
Szóval, a nap mókája. A kislányom. Akinek annyi energiája van, hogy egy focicsapatnak is elég lenne. Persze nem magyarnak... (bocs) Mivel Neki is pihenőnapok sorakoznak most az életében egymás után, ráadásul még különórák sincsennek, így a felgyülemlett erejével nem tud mit kezdeni. Futkároz a lakásban, persze nagy mély ráncokat varázsol ezzel az arcomra, mert folyton összeszorított szemmel és grimasszal vagyok, hogy csak amerre rohangál, esik le minden, s töri-e zúzza-e Magát. Vagy csak a leeső tárgyak leamortizálásában tüsténkedik.
Ha megelégeli a futkosást, aláfekszik a karácsonyfa alá és alulról vizsgálgatja, hogy még hány szaloncukrot ehet meg. Persze ettől a fa remeg...én meg bejőve a szobába csak azt látom, hogy mozog...na de mitől..? Aztán meglátom kis lábacskáját ahogy ficereg ide-oda, s kezdeti mosolyom után ráripakodom, hogy azonnal jöjjön ki, mert még az újévet sem éli meg így a fa.

Na de a móka.
Gondoltam egyet, s kinéztem egy filmet a tévében. Jólesően elhelyezkedtem az ágyon, lábam keresztbe rakva. Félig fekve, félig ülve vártam a műsort. Gyermekem unva Magát ismét nagy fetrengésbe kezdett a szőnyegen, s mint egy kismacska elkapdosta lelógó lábam. Aztán elkezdte a lábujjaim számolni. Persze közben énekelt, dúdolt, áriázott, hogy a filmből semmit nem hallottam.
Tehát számolta: 1, megérett a meggy. 2, csipkebokor vessző. 3, majd hazavárom. 4,.... (itt csend lett, valószínűleg nem tudta tovább, segítettem Neki.
- Bíz oda nem mégy...:) Majd folytatta: 5, leesett a köd. 6, ... itt újabb szünet. Végre figyelhettem a tévére. Egy idő után feltűnt, hogy nagy a csend. S megláttam ijedt nagy szemeit, ahogy rám néz.... Először nem értettem, hogy mi baja. Aztán leesett a tantusz, s nagy kacajban törtem ki. Mikor a nevetésből összeszedtem magam, felnéztem, s újabb nevetés jött rám, mert megláttam kis arcát még mindig ugyanolyan pózban, ahogy nagy szemeit rám mereszti.
Majd közöltem Vele, hogy:
- Ne félj, nincs hat lábujjam, csak elszámolhattad...:)
Kért, hogy vegyem le a zoknim és mutassam meg, mert Ő bíz így el nem hiszi. Erre megint feltőrt belőlem a nevetés...
Hogy megnyugodjon levettem és együtt megszámoltuk újra.

Hm... Valahogy ez megélve jobb volt...
Remélem azért volt egy pici, kicsi, apró, alig látható, szívig hatoló kellemes jó érzés tőle.

Majd jelentkezem...