Angyal verses oldala

Hólepte fehér táj...
Hova tűntél, merre szaladtál?
Unalmas, csendes kezdet
Ás neked sok éven át vermet.
Hidegből bekúszó meleg remény…
Csak beázott mennyezet alá tett edény.
Az is l’ukas, rozsda marja…
Dologtól edzett kéz már nem kaparja.

Hova tűntél álom?
Vagy nem is volt… Csak ákom-bákom.
Mese volt az Panka, gyönyörű mese:
Királyfinak volt szép kedvese.
Holtomig – holtodiglan mondá',
S lapozva másik mese várt rá.
Ha minden nap egy újabb mese,
Kinek van kedve olvasni azt estelente?
Reménykedni, várni az álmot,
Mely feledtetett, s oldott minden átkot.

Hunyd le szemed napsugár…
Nem kell a fény, - a meleg már.
Gyászom mélysége oly nagy,
Sugarad oda úgy sem juthat.

Kopp, kopp, kopp… december.
Olvadozó, mosolytalan jégember.
S te, rózsaszínbe omló zöld nyugat.
Mutass neki szép és igaz utat.
Hol nem állnak hátráltató tiltó táblák,
S útszéli gaz, árva kóró sem szurkál.

Utolsó mosolyom mégis a tiéd.
Te mutattad meg, mily szép a vidék.
Hogy kell használni elhaló szárnyam,
Építeni, felemelni elfeledt vágyam.
Miként lesz rút kacsából, kecses hattyú.
S hernyóból pillangó, szivárvány szárnyú.
Hogy dalol a pacsirta reggel a fán.
S nyugszik a nap földnek horizontján.

Mennyi szépség, s megannyi vágy,
S nincs más… Illatos rózsaágy.
Szélben szálló, elhalt hamuvirág.
Felette a végtelen ég,
Alatta fut, szalad a világ.