Angyal verses oldala

Néha nem értem, hogy a negatív hullámok okozta rossz széria miért ér el egyeseket jobban, mint másokat? S ha már elér a rossz, miért nem elég egy is belőle? Miért kell sorozatban és csőstűl jönnie?
De talán így jobb is. Letudjuk hamarabb...talán...?

Hétvége. Süt a nap, ezek szerint jó idő van. A hőmérő higanyszálának felső értékeket súroló állása is erről tanuskodik. Gondoltam ráérek, s hónap első vasárnapját tekintve, régiség vásár.
Magammal ráncigálva gyermekem, mert a villamos csak félóránkét jár...neki iramodunk. Nyár lévén, nyári ruha. Világos, ami nem szívja magába a nap meleg sugarait....annyira.
Eltelt negyed óra, a villamos még mindig nem indult el. Levegő alig. A nap ezerrel tűz be az ablakon. Az útra vett üdítő már most félig elfogyott. Az ülések lassan elfogynak. A mise véget ért, minden tízméteren egy idős ember botozgat. Hurrá... felállunk. Sandán a cipőmre nézek, azt hiszem kibírja lábam bőrének feltörése nélkül.
Végre csenget, s nagyot rántva elindul. Kezem szorítása a foggantyún, rajta a hús fehér nyomokban rajzolódik. Azt hiszem hamar leérünk...

A tömegben felfedezek egy lángos sütőt. Mivel gyermekem hasa hangos korgásba kezd, idejét látom reggelire vonnom. Persze miért ne kérne tejfölös, sajtost? Hát dehogynem. Kérjen csak. A lángos elfogyott, várni kell. Azonnal kisül, mondja a néni. Igen. Csak hogy nem ad hozzá, csak egy vékonyka zsírpapírt, ami a forró lángoshoz nem elég. Ráadásul a melegtől a tejföl és a sajt, olvadásnak indul. Gyorsan átfut agyamon, hogy ez mivel is jár. Körbenézek, csak egy szemetest látok, közben a lángos iszonyatos energiával fűti kezem... Na nem, eldobni mégsem fogom. Szembe velem meglátok egy szórólapost. Örömmel osztogatja a friss nyomdaszagtól átitatott pergament. Azonnal a lángos alá gyűröm.

Hírtelen ötlettől vezérelve, fagyizásra invitáltam véremből húst. Csokifagyi, csokiöntettel mézes tölcsérben. Fehér ruha...
Felraktam az első villamosra,s útra engedvén elláttam néhány gyors tanáccsal, hogy ha hazaér rögtön áztassa be.

Lassan bejártam az egész részt ahol árusok álldogáltak. Persze a nap nem kegyelmezett. Ruhám körvonala esti fürdés után jól kivehetően látszódik majd. Főleg a nyakrésznél a csipke.
Telefonom csörgése ébresztett a régi dolgok közt megbúvó ámulatból."Van egy kis gond"...kezdte. Kerestem egy padot...
Hosszú lesz.
Ő beáztatta, kinyomizta, megnézte. Még foltos. Megint nyomi, nyomi, nyomi, halványul. Felbuzdúl, nyomi, mosi, nyomi.... hopp, nincs hely a kötélen. Száraz ruha leszed, lever virágcserép, az ráesik csap, csap eltőr. Baj??????
De a folt kijött.

Új hétre vírradt a nap. Főzni kell, ehhez vásárolni. Véremből húst lekenyerezvén, hogy vehet magának nasit, leküldöm a boltba. - Egy kiló rízs, két pálcikás jégkrém -kiáltom még utána. Már elmondtam sokszor, fel is írtam cetlire, de ismervén... talán ez sem elég. Hamarosan hallom a zárban a kulcs csörgését. Mutatja szatyrát, egy rízs, egy jégkrém.
- Mondtam, hogy kettőt hozzál - vonom mérgesen kérdőre.
- De az nem telt volna ki - szájaskodik.
- Mi? Két jégkrém?
- Nem. Két rízs - azzal faképnél hagy. Miközben már bontogatja a jegességet.
Paff... Kész vagyok tőle.

Főzögetek, mosogatok, pakolgatok, aztán megint főzögetek....puff. Nincs pirospaprika. Szalajtom leányom a boltba. Na de hol a kulcs....?
Keressük, nem talál. Megnéz itt, ott, amott, ... semmi.
Eszembe jut, hogy hallottam egy fura zajt nem rég. Mint mikor a zárba teszem a kulcsot....vagy ki. VAGY KI...!!
- Te a zárban felejtetted a kulcsot, s azt kivette valaki... - mondtam ijedten.
Megint keres, ... Talán.... Semmi.
Első hidegzuhanytól száradván sorra veszem a kulccsomón lévő kulcsokat gondolatban. Kapukulcs, postaláda, lomos, három ajtózár, s néhány használaton kívüli. Hármat minimum cserélni kell, nem beszélve a másolatokról. Frankó. Két napig biztos nem lehet a lakást elhagyni. Leányom sír. Ő nem marad, mert betőr, elrabol, elvisz...
- Ne bőgj, menj és őrizd a lomost - ripakodok rá.
Még jobban sír...
Megsajnálom, vígasztalom.
- Nem baj - simítom meg könnyes arcát mosolyogva.
- Verj meg Anya - mondja esdeklőn.
Erre nevetni kezdek.
- Inkább segíts felhurcolni az értékes dolgokat a lomosból - teszem hozzá nagyot sóhajtva.
Lefelé menet becsengetek a szomszédnak, segítsen. Készségesn iparkodik szorultamból kikecmeregnem. Négy autógumi, kerékpár, kerékpártartó....brrrr. Klasszul fog kinézni szobabútorként. A nyári melegben írtó jól esik ez a kis testmozgás.

Órámra nézve felsikoltok. Elfelejtettem a táncpróbát...
- Menj öltözz. De egyedül mész a táncórára. Valakinek őrizni kell a lakást - engedem útjára egy fenékre pacsival.
Gondoltam segítek neki pakolászni, hamarabb elkészül. Bérlet, zsepi, teló...kulcs. Jah...az nincs. Kezembe fogva táskáját, kissé nehéznek találtam. Benézek, üres. Hm. Talán a zsebben lehet valami. Kihúzom az örökösen nyítva tátongó zsebecskén a zipzárt...
Hangos csörgéssel előráncigálom belőle a ....
A zajra berohan Pankám, arcán széles vigyorral.

Hogy lehet az, hogy ezzel a leánykával mindig történik valami? Egy mozdulat sem maga a mozdulat. Mellé társul valami más is mindig. Egy leesés, egy leejtés, eltörés, elhagyás, seb itt, seb ott...
Nincs unalom mellette.
De én akartam. Még tervben sem volt, már olyan kislányról álmodoztam, mint ő. Balkezes, kis cserfes, vidám, mókázó, ide-oda ugráló, igazi kis démoni ördögfióka. Hát megkaptam.
Egyáltalán nem bánom. Nem lehet rá haragudni se...

Na de most aztán segítsen levinni az ideiglenesen szobámba állított nem kívánatos szobabútoraim...