Egy múltbeli szerelem jelene, a jövőben.

Előszó

2043. Decembere

Leírom, amíg még emlékezek. Amíg tart világos pillanatom.
Néha csak nézem a betűket, s kérdem: - Ki írta ezeket?
S te azt mondod: - A szerelmem.
Azután visszatér az emlékezés s tudom, én vagyok az. Akkor tovább folytatom az írást. Sajnos ez egyre gyakoribb. S nem tudom, hogy meddig ismerlek majd.
…

Meleg, nyári nap volt. A zakatoló vonat monoton zaja elálmosított. De nem akartam aludni. Nem akartam álommal helyettesíteni a gondolatot a fejemben. Ami csak róla szólt, már nagyon hosszú ideje.
A műbőr ülés forró szellőzetlensége hozzám tapadt. Nem volt jó érzés most ülni, így felálltam járni egyet. A fülkén kívül, a levegő még forróbb volt. Mivel a nap arról sütött. Lehúztam az egyik ablakot és élveztem az arcomba vágódó huzatot. Az időt néztem. Még egy óra, ebben az elviselhetetlen melegben.
Ismét nála járt a gondolatom.
Még nem voltam izgatott. Még nem féltem a találkozástól. Még csak örömmel telt boldogság járt át. Ahogy robogott sebesen a vonat, az ő arcát láttam a felhőkben. Az ő képmását rajzolták ki a hajladozó búzatáblák. Őt láttam mindenben, és mindenkiben. S minden róla szólt bennem. Még a sóhajom is az ő nevét suttogva szállt ki belőlem. Jó volt érezni, tudni, hogy létezik. Hogy ő is szeret, és hogy vár.
A gyomrom éhséget jelezve, egy jelentőség-teljeset korgott.
-Ideje ennem – gondoltam, s visszasétáltam a fülkébe. A mellettem utazó úriember hangot adva az alvásnak,- mit sem törődve- békésen szundikált. Igyekeztem a csörgős nylonból minél halkabban kivenni a szendvicsem. Sikerült. Jó ízűen beleharaptam. De most a gyomrom éhségen kívül mást is jelzett. Hirtelen egy csomóba ugorva szorított, s ebből tudtam… közeledem. Nem is tudtam tovább enni, így elcsomagoltam.
Órámra néztem. A csomó nem szűnt. Sőt… jobban szorított.
Nem tudom megmagyarázni, hogy mitől féltem. Hiszen tudtam, ő is ugyanígy érezhet most. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül. Hogy ő is hasonlóképpen gondolkodik ezekben a percekben. S azt is tudtam, ez a félelem akkor múlik el, ha a szemébe nézhetek. Nem bírtam egyhelyben ülni. Muszáj volt megmozgatnom magam.
Már nem sok idő. Az elmúlt hónapok súlya, várakozása, most egyszerre kezdett nyomni. Hihetetlen érzés volt arra gondolni, hogy fél óra és megszületik egy újabb csoda. Mert annak éreztem. Egész lényében, minden gondolatával, egy felfoghatatlan csoda volt nekem.
Próbáltam elképzelni, hogy érezhet most. Úgy gondoltam, neki is van egy csomó a gyomrában. S az órájára ő is gyakran nézhet, miközben a kezében szorongatott rózsa tövise, sebesre szurkálta a tenyerét.
A vonat lassított. Az ablakon kinézve láttam, hogy elértük a város határát. Gyorsan futottak még a fák, de a távolban már látszódott a magas épületek nehézkes lassulása.
A szívem egyre gyorsabban vert. Jelezve, hogy készülődhetek a leszálláshoz. Az utastársam magához térve kapkodó idegességgel fordult felém.
-Merre járunk – kérdezte.
-Végállomás következik – feleltem, s magamban elmosolyodtam. Kellemes érzés volt kimondani: -Végállomás. Minden szempontból annak éreztem.
A fiatalember sietősen szedte össze csomagját, és kilépve a fülkéből megejtett egy halk – viszontlátást. Fogadtam, s arra gondoltam milyen furcsa is ez. Hiszen valószínűleg sosem látom többet. Furcsa egy vadidegennek azt mondani, -szinte kívánságként- hogy: -Viszontlátásra. Míg ezen gondolkodtam, a vonat beért az állomásra. Kezembe vettem csomagom, s egy nagy bátorító sóhajjal, kiléptem én is a fülkéből. A tenyerem vészt jóslóan izzadni kezdett, amitől a táska meg folyton csúszásnak indult. A lábam remegett. (Mégsem ebben a cipőben kellett volna jönnöm) Egy kis időre még az is átfutott a fejemen, hogy leszállva, s meg sem állva átlépek egy visszafelé tartó vonatra. A gyomromban csomó. A torkomban gombóc. – Remek – gondoltam. – Meg sem tudok majd szólalni…
Hangos fékezés, majd egy csendességbe vesző megállás, s kinyíltak az ajtók.
Ahogy lassan, aprókat lépegetve követtem a leszálló utasokat, közben kifelé tekintgettem az ablakon. Nézve, hogy meglátok-e egy egyedül álldogáló, felém kíváncsian tekintgető alakot. Várakozó emberek álltak hosszú sorban végig a peronon. Némelyikük széles mosolyt rajzolva az arcára, mások aggódó tekintettel pásztázták a leszálló utasokat.
-Hogy fogom én itt megtalálni, ebben a tömegben – néztem körül aggodalmaskodva. – Neki könnyebb lesz, csak egy halál-sápadt, idegességtől remegő nőt kell keresnie, s már meg is talált. – De én az izgatottságtól már nem is látok… Lefelé menetben a lépcsőn, attól féltem orra esem. – Aki kitalálta az ilyen keskeny lelépőt, azt egész nap egy ilyenen járkáltatnám fel- s le – mérgelődtem magamban. – Lent vagyok – nyugtáztam magamban örömmel.
Bár szerettem volna azon nyomban visszaugrani. Mégiscsak azt a környezetet legalább már ismertem valamennyire. Itt meg úgy éreztem magam, mint egy elveszett kisgyerek. Nagy sokára sikerült tennem egy lépést előre. Azután még egyet. – Megy ez… – gondoltam magamban. Hátra fordultam. Tanácstalan tekintettel szemléltem az embereket. Egy sem figyelt rám. Mentem a tömeg után, akik törték a sokasságban az utat. Lábam, mint két fél ólomcsizma. A táskám folyton csúszott ki a kezemből. És ahogy lenéztem, megláttam egy pár cipőt magam előtt. Szinte útban volt. Kiszerettem volna kerülni, de a cipő mindig odalépett, ahová az enyém. Végül elfáradva bele, felnéztem. Egy mosolygós szempár nézett vissza rám. Csak néztem. Hosszú perceknek tűnt. Pedig csak pár pillanatnyi másodperc lehetett. – Ő az…-tudatosult bennem.
Ott álltam előtte. Az előtt az ember előtt, akiről hosszú hónapokon át álmodoztam. Elképzelve, milyen lehet közelsége. És most itt volt. Közelebb már nem is lehetett volna. Hihetetlen érzés kerített hatalmába. Csak néztem, s ő mosolygott. Oly közel mentem, hogy szinte éreztem leheletét, szívverését. Talán még a pulzusát is kitapogathattam volna láthatatlan kezeimmel.
Hangtalan sóhajjal megbékéltem. Letettem táskám, ami szinte kiesett a kezemből, s egy elnyúlt pillanatnyi időn át… fejem a mellére hajtottam. Mint egy lassított felvételen. S megnyugodva, csendben suttogtam: -Hazaértem… Átölelt s én éreztem, belehalok. – Mindig is itthon voltál – felelte válaszul. Megszűnt minden rossz érzés egy csapásra, mi addig volt. S éreztem, igaza van. Semmi más nem vezethet a megnyugvás mezejére, mint annak érzése, hogy otthon vagyok… Mindig éreztem, csak nem hittem el. Otthon vagyok nála, mellette, s vele…
…

Utóirat

Kérlek, olvasd fel majd ezt az írást nekem. Ha már majd nem emlékezem. Ha már az öregkori szenilitás betegsége elhatalmasodott rajtam teljesen. S a gondolat nem úgy működik benne, ahogy szeretném. Olvasd fel, ha már nem ismerlek fel. Olvasd fel, mindennap. Hogy akkor is éljen bennem, ha már éltetni magamtól nem tudom.
S olvasd fel, hogy örökké éljen…

2043.12.17.