Élt egyszer valahol, - a földnek egy eldugott kis csücskében – egy remete, Noel.
Évek óta egyedül élt, kis erdei házában. Nem vágyott senkire, s aki megpróbált a közelébe férkőzni, -haragjával és hálátlan szavaival – messzire űzte. Gyűjtögetésből élt, maga kenyerét kereste. A hely ahol gyökeret vetett, maga volt a földi paradicsom. Buja vízesés. Mély, hűs vizű tó. Csobogó, habzó patakok. Virágok bódító tánca. Lepkék, méhecskék virágporra vadászása. Hófehér sziklák, s rajtuk virágzó gyümölcsfák. S a madarak énekszavas víg röpte zengte be – e tájat. Itt minden élőlény boldogan élt, csak a remete volt zord, hideg és elutasító. Sosem ült ki a sziklára, hogy gyönyörködjék e csodás természetben. Sosem illatozta meg a virágokat. S nem kísérte a madarak röptét megnyugvó mosollyal sem.

A királyságban hamar híre terjedt, hogy messze bent az erdő sűrűjében, -vízmosta sziklás hegyek közepette – él egy remete, kinek szívét elvarázsolta egy átok. S addig tart, míg valakire rá nem mosolyog, s teszi ezt a szeretet teljes tudatának fényében.
A hír a király lányának, Zorának a fülébe is eljutott. Nem értette, hogy képes valaki mosoly nélkül élni. Zord tekintetet emelni a világ szépségeire. S elhatározta, megpróbál segíteni rajta.
Kérésével királyi atyja elé állt, hogy engedje őt elmenni, felkutatni a zord remetét. Atyja nem értette lányát, hisz eddig senki iránt sem tanúsított közeledést. Bárki jött, -kérte kezét- vagy csak ismerni szerette volna, mindenkit makacsan elutasított. S most nem értette, mi ez a gyermeki kíváncsiság? De szemet hunyva aggodalmán, -homlokon csókolta lányát- s kívánságának megfelelően, útjára bocsátotta.
Eltelt egy hónap is, s a királylány még mindig nem találta a zord remetét. Bár akarata felé, napról- napra nőtt s kíváncsibb lett, - miféle szerzet is ő?
Egyik nap találkozott egy favágóval. Erős karja lenyűgözte. Kitartása, hogy minél több fát vágjon ki, még inkább elvarázsolta. Úgy döntött, -nem keresi tovább a remetét- inkább megpihen favágójának oldalán. Eleinte boldog volt. Örömmel töltötte el a tudat, hogy segítségére lehet ennek az embernek. S hogy mellé állt, ezáltal több ideje jut munkájára.
Egy reggel úgy döntött, elkíséri őt. Szelíd tisztás szélére ült, s csodálattal nézte a favágó izmos testét, lendületét. S egymás után dőltek is a fák. Egyszer csak, sírásra figyelt fel. A hang irányába tartott. Az egyik tuskó lábánál, kismadár sírdogált. A királylány felemelte, megsimogatta, s egy mosoly kíséretében megkérdezte: -Miért sírsz? A madárka szipogva elmesélte, hogy a fa -melyen otthona pihent – egy gonosz favágó miatt elpusztult. S most így ő is kereshet új otthont, mint társai.
Zora szíve elszorult. Körbe nézett. Mindenhol tuskók álltak, s a földön madarak otthonát emésztette az enyészet. Megfordult vele a világ, s könny csordult végig arcán. Nézte a favágót, -akit eddig erősnek, s szépnek tartott – most egyszeriben gonosznak látta ő is. Nagyot nyelt. Lenézett a kismadárra, -akit még mindig a kezében tartott, s akinek szemében szomorú fények csillogtak – s tudta mennie kell.
-Gyere velem kismadár. Keresek neked új otthont -mondta csendesen.
Azzal sarkon fordult és szó nélkül -otthonnak hitt kis házába tartva, ott összepakolva kevés holmiját – útnak indult.
Napokig csak ment csendesen. Maga sem tudva merre, hova, csak ment. Egyetlen szót sem szólt. Csak a szívében rezgett a nyomasztó szomorúság. A kismadár nem kérdezte, hisz tudta mi zajlik benne.
A lány egyre többet gondolt a remetére, s úgy érezte cserben hagyta. Bántotta, hogy hagyta magát elvarázsolni, s segített, - ha közvetve is – mások otthonának lerombolásában. Kimerültségig tartó menetelésben vezekelt. Büntette magát. S minden gondolatának végén ott állt magányosan Noel, a remete. Aki nem tudott mosolyogni, s szívének szeretetét gonosz átok nyomta el. Lábai bár fáradtak, de nem törődött vele.
Egy nap, egy kék vizű tóhoz értek. Gondolta megmártóztatja benne fáradt testét, s felfrissíti magát. A víz ölelése lágy karokként tartotta. Hűs érzete új erőt költöztetett belé. Előtte halak fickándoztak. S egy-egy mikor elúszott mellette, -érintve bőrét- sikító nevetésben tört ki. Beljebb és beljebb úszott. Előre nézvén, a túlsó parton megpillantott egy alakot. Fáradhatatlanul és szakadatlan hordta, csak hordta a vizet. Zora kíváncsi lett. Kiúszott, majd felöltözvén közelebb ment a vízhordóhoz. Először csak messziről nézte. Fa mögé bújva kísérte figyelemmel a férfit. Látta akaratát, hogy milyen kitartással serénykedik, s még kíváncsibb lett. Közelebb ment, s megkérdezte mit csinál?
Míg a vízhordó beszélt, a lány feszülten figyelte. Elbűvölte annak kedvessége. Szemének csillogása, amit a munkájának szeretete csillogtatott. Káprázattal töltötte el, s elvarázsolta szempillantás alatt a vízhordó egész lénye. S azt kívánta, örökké itt élhessen s segíthesse munkájában. A legénynek is tetszett a királylány, s kérte maradjon vele.
Teltek – múltak a napok, s Zora gondoskodása mellett a vízhordónak is több ideje maradt a munkája végzésére. Idővel épített egy vízhordó berendezést, -mely átvette két kezének munkáját – s a víz erejének felhasználásával működtette a malmát. Később a helyi gazdák megkérték, építsen egy nagyobb rendszert, ami az ő malmukat is működteti.
Egy nap a lány hamarabb végzett munkájával. Gondolta meglepi kedvesét, s látogatása alkalmával visz neki ebédet. Útközben eszébe jutott a kék vizű tó, ahol annak idején fürdött. Kedvet kapott újra megmártózni benne, s tett egy kis kitérőt. Örömmel töltötte el az ismerős hely látványa. De a tisztáshoz érve földbegyökerezett a lába. A tó helyén csak egy nagy gödör éktelenkedett. Alján már alig volt víz. A környező hegyek hiába folyatták bele csatornáikon az esőt, nem bírták felvenni a versenyt a vízhordó berendezéssel.
Zora térdre rogyott, s a kedvesének szánt ebéd – süteményestől, levesestől – szanaszét gurult. Kezébe temette arcát, s csak zokogott… Egyszeriben kiáltásra lett figyelmes, s a hang irányába nézett. Lent a mélyben, a megmaradt víz felszínén egy hal kiáltozott.
- Segítség! A királylány leereszkedett hozzá, s kérdezte mi a baj? A halacska elmesélte, hogy a víz apadásának következtében társai elpusztultak, s lakóhelye veszélybe került. Már csak ő maradt az egykori kék tó utolsó lakója.
A királylány arcán könnyek csorogtak végig. Felnézett a gödör tetejére, - a vízhordó berendezés irányába- s éktelen haragra gerjedt. A düh, pedig mérhetetlen erőt adott neki. Felindultságában cselekedett is. Útjába akadt egy nagy, vastag fadarab. Felkapván a berendezéshez indult, s elkezdte ütni – vágni. Hosszú percekig csak csapkodta, s utána még hosszú ideig ziháltan kapkodta a levegőt. Majd megkereste a kiborult üveget, - amiben az ebédet hozta – s visszament a halhoz.
Sokáig csak állt a parton, s nézte szomorúan az egykori tó helyét. A halacska csak félénken mert kitekinteni rá. Meg sem mert szólalni. Zora lehajolt, megtöltötte az üveget vízzel, s odaszólt a halhoz.
-Gyere velem. Majd én keresek neked új otthont… - mondta halkan. Azzal becsúsztatta az üvegbe, s elindult visszafelé. Hátra sem nézve többet. Összeszedte holmiját, zsebébe tette a kismadarat, hóna alá kapta az üveget a hallal, s így ballagtak – maga sem tudva, merre…
Már sötét volt, mire hajlandó volt megállni pihenni. Zsebe mélyén a madárka elcsendesedve, az igazak álmát aludta. A hal is már csak pislogott nagyokat, s csak a kíváncsiság tartotta ébren. Megállt, s leült egy fa tövében. Alatta a moha kényelmesnek ígérkezett. Kabátját magára terítve, el is aludt nyomban.
Reggel a madárka hajnali napköszöntő csicsergésére, és az üvegben lévő víz loccsanására ébredt. Rájuk mosolygott, s ők vissza rá…

A nap már magasan járt, a fa nem sokáig nyújtott árnyékot. Hamar meleg lett. A lány útnak indult kis barátai társaságában. Nem akart már emberekkel találkozni. Gondolatai közt megjelent apja, s ettől honvágya lett. Arra is gondolt, hogy haza megy. Elszomorította, hogy biztos aggódnak érte. S erről ismét eszébe jutott, miért is indult útnak. Még jobban elkeseredett, mikor arra gondolt, hogy ismét letért a kijelölt útról. Amit saját magának állított fel.
-Nem lehetek ennyire gyenge- gondolta. Belefájdult a szíve is, s tudta csak akkor nyugszik meg, ha rátalál mégis a zord remetére. Ahogy ezen gondolkodott, léptében majdnem eltiport egy virágot. Megijedt, s menten lehajolt hozzá. A virág sértetlen maradt. Szirmai szivárványos fényben verték vissza a nap sugarát. Illata pedig bódítóan hatott. Ahogy nézte, észre vett a szirmai alatt megbújva egy pillangót. Édesen és békésen aludt. Mosolya aggódásba esett.
Ilyenkor már rég ébren kellene lennie - gondolta magában. Megsimította ujjával a hátát. A pillangó szárnya megrebbent. Szemét lassan kinyitotta, s farkasszemet nézett a lánnyal.
- Beteg vagy pillangó? – kérdezte tőle. A lepke felmászott a virágra, s széttárta szárnyait, ahogy nyújtózkodott egyet. A csend is hallhatóvá vált attól a gyönyörtől, amit árasztott magából. Zora még sosem látott ilyen szép lepkét. Ámulattal nézte. Bársonyos szárnyain, ujjával játszott a szél. Minden kis fuvallatra a puha kis szőrpihék más – és más színben és alakzatban rajzoltak mintákat rája.
- Beteg vagy? - kérdezte újra.
- Csak fáradt vagyok – válaszolta.
-Napok óta csak szállok egyfolytában. Az otthonom elveszett. A tűz martaléka lett, mikor az emberek felelőtlenül felügyelet nélkül hagyták, s szabadon égethette fel maga körül a rétet, ahol éltem. Sok társam odaveszett. A többiek kitudja merre - mutatott a messzeségbe.
-Egyedül maradtam – hajtotta le fejét búsan, szótlanságba esve. A madár mellé repült, s szárnyaival megsimogatta arcát. Majd tett egy két örömkört felette, s odaszólt neki.
-Gyere velünk. Mi is otthont keresünk. Jobb együtt keresni, mint egyedül – mondta. A pillangó felnézett rá, s mikor meglátta mosolyát elhitte, hogy lehetséges.

Egy folyó mellett haladt útjuk. Partjain a kövek csendesen pihentek. Testükkel vezették a vizet. Különös hangot adott a vízcseppek súrlódása hozzájuk. A friss illatot mindenfelé érezték. Szinte csábítón vezette őket. A lány egyre gyorsabban haladt. A madár a pillangóval előre szállt. Kis idő múlva furcsa arcot vágva tértek vissza. Zora nem tudta mire vélni. Várta, hogy mondjanak valamit. Láthatóan meg sem tudtak szólalni.
-Mi történt, mondjátok már? - kérte őket izgatottan. Egymás szavába vágva, s így egymás hangját elnyomva próbáltak szárnnyal, lábbal magyarázni. De a királylány csak nem értette. A madár csőrével megfogta ruhája szélét, s húzni kezdte. A pillangó pedig szárnyaival lökdöste hogy minél gyorsabban ő is láthassa, ami ennyire felizgatta őket. Zorának végre leesett, hogy azt akarják menjen velük. Először csak szaporábban szedte a lábát, végül futni kezdett. Hóna alatt az üveg víz, benne a hallal, ide – oda csapódott. Uszonyaival próbálta megtámasztani magát. Végül felértek a domb tetejére. Hirtelen megtorpant. Előtte mély szakadék tátongott, de nem ez tartotta vissza. Lába az ámulattól gyökeret vert. Hangja elakadt, lélegzése lelassult. Ugyanakkor pulzusa eszeveszett iramot diktált. Bőrét kellemes hidegrázás járta át. Körbe nézett lassan… Letette a lábához az üveget, melynek szélére a halacska kikönyökölt, s egy halk sóhajt hallatott. A lány csak állt, s körülötte szaladt a világ. Lába még lüktetett a sok órai gyaloglástól, de nem törődött vele. Csak nézte a tájat, amilyenhez foghatót még soha nem látott. Nézte odalent a smaragd színű tavat, melynek partján a fű lágy táncot járt. Nézte a könnyed fodrokat rajta, ahogy a szél játszik simogatón vele. Felette a pillangókat, kik önfeledt játékot játszottak. Színezetük csodásabb volt a szivárványénál. Zora a pillangóra nézett, aki meg magára, majd ő is a hozzá hasonlatos lepkéket nézte. Tudta, hogy egy családból származnak, s nagyon boldog volt. Feljebb, a tó felett körben hófehér sziklák meredeztek. Lágyan csorgatták az ég könnyét magukon. Egyenest bele a tóba. Majd a vízesésre tévedt a szeme. Fátyol-simítása gyengén érintette a falakat. Látta a lenyugvó nap fényét a vízen, melynek tükröződése utat rajzolt a felkelő csillagoknak. S az illat, mely a folyó mellett végig kísérte őket, itt most teljesen körbefonta lényüket. Most már azt is tudta honnan jön. A sziklák tetején, virágzó gyümölcsfák pihentek. Körben, véges – végig. Virágjukon ezernyi méhecske iszogatta édes nedűjük. S a szél, hátára véve - bibére tapadt maradék port – szétszórta azt a térben engedve, hogy magukba szívhassák.
A királylány megtorpant. A madárka nem értette.
Menjünk közelebb! -mondta nekik, s közben vizsgáló szemét a lányon futtatta. De Zora nem mozdult.
- Mi a baj? - szállt a vállára, s megsimította bársonyos arcát. A lány csak hallgatott, látszólag nem találva a szavakat.
- Szabad nekem? Van jogom ilyen szépséghez? - kérdezte akadozva.
- Megérdemlek én ilyen ajándékot? - tépelődött félhangosan.
- Valami idevezetett. S ha már így esett, nem sérthetjük meg őket, hogy közelebb sem megyünk. - vágott közbe a pillangó.
- Nézd – mutatott körbe – tálcán kínálják magukat.
Percekig álltak így csendben.
-Menjünk – határozta el magát Zora. S azzal elindult lefelé a szurdokon. Vigyázva minden élőlényre, agyon ne tapossa. Haja csapzott volt, ruhája szakadozott. Lábain sebek éktelenkedtek. Cipője is elkopott. Rég mezítláb járt már. De nem törődött vele. Szívében valami új erő ébredezett.
Madarak érkeztek üdvözlésükre, s láncban szálltak felettük Dús napraforgó mező felé invitálták őket. A kismadár a lányra nézett, s az mosolyogva bólintott. S már csak annak hátát látva tudta utána kiáltani
Vigyázz magadra! - de az már nem hallotta.

Ahol a patak belefolyt a tóba, - mély gödröt vájva testével- megálltak. A lány lehajolt. Kezét belemerítette a hűs vízbe, s felfrissítette fáradt arcát. A víz érintése selymes volt. Egyet gondolt, s
levetve ruháit, megmártózott benne. Ahogy úszott egyre beljebb, halk kuncogásra lett figyelmes. Körbe fordult maga körül, de semmit nem látott. Folytatta az úszást. Jól esően fogadta fáradt izmainak feszülését. Megint csak hangot hallott, most már közelebbről. Fél szemmel látott is valamit, de mire odakapta fejét eltűnt a habokban. Gondolta, akármi is az, most elkapja. Háton folytatta az úszást, s úgy tett, mintha becsukná szemét. Egy percig semmi sem történt. Majd egyszer csak ˝huhúúú˝ kiáltással egy halacska ugrott ki a vízből, s csobbanva esett vissza. A lánynak több sem kellett. No várj csak – gondolta magában.
-Láttalak! - kiáltotta nevetve oda neki. De semmi válasz.
- Nem hallod? Láttalak! - ismételte, most már hangosabban, de még mindig nevetve. A vízből lassan kidugta fejét a hal.
- Óh – mondta meglepődve, s kicsit csalódva is. Zorának annyira tetszett ez a jelenet, hogy jóízűen felkacagott. A halacska csak nézte – nézte majd, - nevetésétől felbátorodva - körül fickándozta. De már nem csak egyedül volt. A nevetésre odagyűlt a többi hal is. Újabb és újabb kis halfejecske bukkant elő a habokból. S egyre bátrabban, velük együtt örültek. Egy közelebb úszott a lányhoz.
- Egyedül jöttél? - kérdezte tőle. A lánynak ekkor jutottak eszébe társai. Kinézett a partra. Az üvegben izgatottan, ott fickándozott a halacska. Ide – oda úszott, s néha kisandított, ugyan észre veszi – e őt valaha is a lány? Zora ránevetett.
-Nem, nem egyedül jöttem. - felelte a mellette úszkáló kíváncsi halnak. S azzal kiúszott a partra. Az üvegben kis barátja úgy tett, mintha észre sem vette volna.
- Haragszol rám? - kérdezte tőle a lány. De ő csak úszkált tovább sértődötten, mint aki nem is hallja.
- No gyere, bemutatlak nekik. - mondta, s azzal beöntötte az üveg tartalmát a tóba. A kishal a meglepődéstől először is elfelejtette, hogy is kell ilyen tágas vízben lélegezni. Hiszen már rég nem érezte. Hirtelen szívéhez kapott, s felfordulva a víz színére emelkedett. A királylány megijedt. Azt sem tudta mit csináljon. Bekiáltott a többi halért
– Gyertek gyorsan! A hal eközben kileselkedett szemhéja mögül, s belül majd szétvetette a nevetés. Annyira, hogy nem bírta visszatartani, s nagy kacagásban tört fel belőle. Zora először dühbe gurult, hogy egy hal így járatja vele a bolondját. Majd hamar elszállt mérge, s jóságos mosollyal megpaskolta kis barátja fenekét. Addigra odaértek a többiek is. Meglepődtek, hogy mennyire hasonlít hozzájuk ez a hal, s azonnal szívükbe zárták.
Énekszót hallottak. Fejük felett a pillangócska repkedett új barátai társaságában, s közben hangosan dalolt. A lány felnézett, s rájuk mosolygott. Arra gondolt, milyen jó is, hogy annyi bánat után boldognak látja. S egy nagy sóhajjal esett abba a gondolatába, hogy ő vajon mikor lesz ilyen boldog? A szemébe könnyek gyűltek. De inkább most örülni akart. Hiszen milyen csodás helyre vezette őt a sors. Gyorsan letörölte útnak eredt könnyét arcáról. S egy mosolyban tüntette el a röpke bánatot.
-Otthon vagyok! - kiáltotta le a magasból a pillangó. Tett egy – két simogatós kört körötte. Csókot lehelt homlokára.
-Köszönöm neked. - mondta a királylánynak. Azzal visszaröppent a többiekhez, akik gyűrűt alkotva várták már.

- Mit csináltok itt?! - hallottak egy erélyes hangot. Nem tudták mire vélni.
- Azonnal menjetek el innen! - kiáltotta újra a hang. A lány szeme elé emelte kezét, hogy a nap fényétől láthassa a hang gazdáját. Egy alak körvonalai rajzolódtak ki a parton, ahogy erélyesen hadonászik a kezeivel. Zora meghökkent. Mellette a kishal fülét, farkát behúzta.
- Azonnal menjetek! Semmi keresni valótok itt! - ismételte az alak.
- Mire visszajövök, ne lássalak itt benneteket! - hangoztatta újfent. Azzal sarkon fordult, s elment. A lány meglepetten nézett utána. Ilyen rideg emberrel még nem is találkozott. A hallal egymásra néztek.
- Most el kell mennünk? - kérdezte szomorúan.
- Semmit sem kell! - felelte a királylány. Arcán már nyoma sem volt nevetésnek, de még mosolynak sem.
- Ha itt ez egy magánterület, akkor elnézést kérés után bekéredzkedünk. Ha nem, épp olyan jogunk van itt lenni, mint bárki másnak – mondta határozottan neki. Azzal kiúszott a partra, s felöltözött. A hajából csorgott a víz. Ettől nedves lett egy-kettőre a ruhája, s kirajzolódott csodás alakja.
- Sejtem, hogy ki ez az ember. - somolygott huncutul az orra alatt. Kis idő múlva jött is a férfi. A lány háttal állt neki. Csak a halacska vette észre. Nyomban lebukott a víz alá. Majd csak két szemével sandított kifelé. Szerette volna figyelmeztetni a lányt, - mert meg sem mert mukkanni- csak uszonyával mutogatott hevesen. Akkorra már a férfi egész közel ért. Rég látott már fehér személyt a közelében. Oly régen élt már itt, hogy idejét is elfeledte. Szeme egy hosszú pillanatig elidőzött a lány alakján.
- Majd én megmutatom ennek az embernek, hogy kit zavarjon el! - mérgelődött magában félhangosan Zora.
- Még mindig itt vagytok? - kérdezte határozottan, de nyugodt hangon a férfi. A lány nagyot ugrott ijedtében, s rögtön méregbe is gurult. Oda állt a férfi elé, s magán is meglepődve, - hogy egyszeriben milyen bátor lett – megkérdezte.
- Miért zavarsz el minket? Hiszen a légynek sem ártunk. Elnézést ha megzavartuk nyugalmad. Ha hangoskodtunk. De nem tudtam, hogy él itt valaki. - mondta neki kedvesen. S mélyen a szemébe nézett. A remete meglepődött a lány bátorságán. Sosem kellett még kétszer elzavarnia senkit. Hirtelenjében nem is tudta igazán megmondani, hogy miért is nem látja szívesen itt az idegeneket.
- Mindjárt itt az este. Hova is mehetnénk? Ki tudja hol érne a sötétség. Fáradtak is vagyunk. Oly régóta vándorlunk. Kérlek engedd meg, hogy itt maradhassunk legalább ma éjjelre. Holnap reggel majd tovább állunk. - kérte őt a lány esdeklőn.
A remete hallgatott. Nem tudott tovább érvelni. Még senki sem kérte, hogy menedéket nyújtson neki. Mivel a lány látta, hogy hajthatatlansága már ingadozóban, tovább kérlelte.
- Az erdő tele van vadállatokkal. Ha egy is megtámadna, nekem már nincs erőm ellenállni. Fáradtak vagyunk. Csak nem vennéd a szívedre, hogy valami bajunk essen?
- Nekem nincs szívem – felelte a remete.
- Hogyne lenne…, itt dobog bent – tette kezét mutatólag a férfi mellkasára. A remete, -mint akit megégettek- hátra hőkölt. Két kezét a mellkasára szorította és fájdalmában kétrét görnyedt. Zora nem értette mi történt, s megijedt
- Valami rosszat tettem? – kérdezte aggódva.
Noel fájdalmas arccal felnézett.
-Menjetek el – sziszegte a foga közt. Majd feltápászkodott, s alig állva lábán elbotorkált. Csak ment menedéket keresve, hogy ne is lássák fájdalmát. Végül egy szikla tövébe leroskadt a földre. Szíve össze-vissza kalimpált, s ahogy a fájdalom megszűnőben volt, érdekes melegség árasztotta el.
- Mi ez? – kérdezte magától.

Már sötét volt, csak a hold világított. Fénye visszaverődött a fehér sziklákról. A lány még mindig a parton állt. Tanácstalan volt. A halacska néha oda-oda úszkált mellé. Próbálta vigasztalni, hogy majd csak lesz valahogy. De látta arcán, hogy gondolatban a közelben sincs.
- Most mit csináljak? - kérdezte végül remegő hangon. A távolban farkasvonyítást hallott.
- Ha elindulunk felfalnak a ragadozók. Ha meg itt maradunk, a remete hasít szét. - hajolt le közben a halhoz, s megsimogatta. Közben pedig nagyon félt. Nagyot sóhajtott, s érezte tér vissza az ereje.
- De hasítson inkább, mint megint megfutamodjak. Itt maradunk! - jelentette ki most már határozottan.
- Reggel találkozunk. - intett búcsút a halnak, s azzal sarkon fordult. Előre nézve látott messzebb egy házikót.
- Talán ez a remete háza – gondolta magában. Keresett közelében egy kényelmes zugot, -bemenni azért még nem mert – s leheveredve nyomban el is aludt.

A reggel Noelt is a szabad ég alatt érte. Magához térve nyújtózott egyet, s jólesően tapasztalta, hogy a fájdalom megszűnt.
- Talán csak álmodtam – gondolta magában. Elindult szokásos útjára, -mely a tó partján haladt – s közben kiszedegette a vízbe hullott faleveleket, uszadékot, s minden olyant, ami nem illet bele. Ahogy le-le hajolgatott, a lepkék álmukból ébredve röppentek fel egymás után a virágokról. Rájuk csodálkozott. Még sosem időzött el rajtuk a szeme. Nem is tudta, hogy itt ennyi pillangó található. Éles csivitelés hallatszott felette. Ébredt a természet is. Felnézve látta, hogy a madarak csapatba verődtek, s ide-oda repültek. Kíváncsi lett, hogy mit csinálnak? Nézte őket egy darabig, majd rá jött, hogy szállni tanítják kicsinyeiket. Noel elmosolyodott alig észrevehetően. Majd hirtelen arcához kapott. Szíve a mosolyra válaszolt, s nyomban komorrá is vált. Nem értette mi történik vele?

Zora a fa alatt heverve, de már felébredve figyelte a remetét. A férfi nem is sejtette. Kicsit félt, hogy ha észreveszi ismét el akarja zavarni. Látta, hogy a ház felé tart. Gyorsan összekapta magát és besietett a házba. Sötétség fogadta és dohos szag. Iparkodva kinyitotta az ablakot, s a beáradó fényben észrevett a sarokban egy seprűt. Kezébe kapta, és sebes iramban kisepert. Közben figyelte az ajtót mikor nyílik, mert már egész közelről hallotta a férfi lépteit. Sebtiben rendet rakott, - már amennyire lehetett- a rég nem takarított kis házban. Tudta, hogy jön, mégis megijedt a kinyíló ajtó hangjától. Torkában hevesen vert a szíve.
- Most fog csak igazán kidobni – gondolta.
-Hát te?… Mit keresel itt? - kérdezte Noel meglepődve. Ami nyomban átváltott méreggé.
- Én… én csak gondoltam segítek. Megköszönöm, hogy mégsem zavartál el, s igaz a ház oldalában, de azért biztos helyen alhattam – mondta megszeppenve a királylány.
- Nem mondtam, hogy maradhatsz – csattant fel a férfi… - De ha már így esett – váltott szelídebb hangra – s látom kibírom – nézett körbe – és te is… hát nem bánom. Maradhatsz… egy pár napig – mondta engedékenyen.
Zora nagyon megörült a férfi kedélyesebb hangulatának. Megfeledkezve magáról, boldogan a nyakába ugrott. Aztán amilyen hirtelen történt, olyan hirtelen meg is ijedt a kiszakadó reakciójától. Majd zavarában – ruhája szélét gyűrve- fülig pirult, és kiszaladt a házból. Azt már nem is látta, hogy a remete ismét kezét szívére szorítva rogyott össze fájdalmában…

A királylány, – vödörrel a kezében- a partra szaladt. Arra repkedett a madárka, s meglátva őt, melléje szegődött.
- Szép jó reggelt királylány- köszöntötte.
- Mit teszel a vödörrel?
- Vizet viszek benne. Takarítok! - mondta büszke örömmel. A madár elcsodálkozott, majd felajánlotta segítségét. Visszafelé a házhoz, találkoztak a lepkével. Aki szintén kíváncsiságtól égő érdeklődéssel kérdezősködött, majd örömmel felajánlkozott ő is. Így mentek hárman a ház felé. Belépve Zora sehol sem látta a remetét. Az ablak még mindig nyitva volt. Kinézett rajta. Távolban a szikla tetején meg is látta őt. Csendesen nézte egy darabig… majd munkához látott.

Noel a szikla-párkányon ült, ahol nemrég a madarak tanították kicsinyeiket repülni. Nézte a tájat szomorúan. Arcán könny csorgott végig. Mindig ide bújt ha bánata volt. A csend ami körülvette, biztonsággal töltötte el. Most viszont szívében a keménység, fájón töredezett. Összeszorította száját és behunyta szorosan szemét.
- Meg fogok halni…- gondolta. S ettől jobban érezte magát. Megnyugtatta, hogy e szúró érzés már nem sokáig nyomorgatja.

Eközben Zora jókedvűen tüsténkedett. Fogta a vödröt, és tartalmát a padlóra zúdította. A madár körötte repkedett, s csőrével szedegette össze az elhullott fűszálakat, cipőn behordott faleveleket. A pillangó pedig heves szárnycsapásokkal porolgatott. A ház kívülről vidámabbnak látszott. Kezdett eltűnni körüle a szürke gomolyag. Bent pedig tiszta és illatos lett minden egykettőre. Még a nap sugara is élénkebb színben ragyogott be az ablakon. A lány munka közben hangosan dalolt, mely messzire elhallatszott. S a remete csendben figyelte. Szíve meleget érzett. Megtapintotta. Mellkasán az ing láthatóan rezgett ütemes lüktetésétől.

Teltek-múltak a napok A királylány takarított, főzött, mosott… jól érezte Noel közelében magát. A madarak a háztetőt javítgatták. Hordták rá a nádszálakat. A kis ház lakájossá vált, s a férfi is megnyugvással tért haza. Tudta melegség várja, kész étel, tisztaság. Kezdte megszokni a lány közelségét. A lepkék illatos, friss virágokat hoztak. Minden olyan bájosan örömteli volt. Míg nem egy napon…

Hajnalodott… A remete a szokásosnál is rosszabb kedvvel ébredt. Morcosságát azonnal észrevette a lány, s megpróbált hozzá még kedvesebb lenni. Bár naponta megtette, most mégis úgy érezte nagyobb szüksége van rá, mint valaha. De a férfi mogorván ellökte magától.
- Mit akarsz te tőlem? Miért nem hagysz úgy élnem, mint eddig? Megfojtasz a szereteteddel… Hagyj békén! Nem látod, hogy én nem tudok szeretni? Nem tudok semminek örülni? - csattant fel ingerült hangosságban. Szeme sötét fényben úszott, s egész teste felzaklatottan zihált.
A lány megijedt, majd ez az érzés nyomban átváltott határozottságra.
- Te nem tudsz szeretni? - lépett hozzá közelebb.
- Te, aki mindennap megtisztítja a tavat a behullott levelektől, s mindenféle piszoktól? Te, aki úgy lépked a növények közt, hogy még nadrágja suhogása se sértse meg őket? Aki beengedi házába az életet – mutatott körbe – annak szíve mélyén szeretet és jóság lakozik. - mondta csendesen.
A remete elhallgatott… Láthatóan meglepődött, mikor ráeszmélt a lány igazának súlyára. De a mogorvaság éberebb volt. S a furcsa fájdalom a szívében megijesztette. Mélyen a lány szemébe nézett. Körülöttük minden nehéz csendben úszott. A házban az állatok pisszenni sem mertek, s ijedten húzódtak meg a félhomályban. Majd feszült figyelemmel követték nyomon az eseményeket.
- Hidd el – hajolt közelebb nyomatékosan a lányhoz.
- Én nem szeretek, s nem örülök. Míg nem jöttetek, jól megvoltam. Nem hiányzott senki. Most sem fog… - mondta határozottan. Azzal kisétált szokásos útján, a sziklához. Közben élelmet gyűjtött. Hallgatagabb volt, mint valaha. Vészjóslón közelített felé ez a sötét érzés, s mélabússá tette. Nem örült a napnak, se a madaraknak. Nem látta szépnek a rétet, se a smaragdzöld tavat. Szíve melegségét fagyos gondolatokba süllyesztette.

A királylány még sokáig állt ott egy helyben… ahol a remete utolsó szavai érték. A bezárt ajtót nézte. Arca tehetetlenség érzetétől tűzben égett. Szívében az örömöt… szomorúság váltotta fel.
- Hát nincs tovább – gondolta. Lehajolt a virágért ami akkor esett ki kezéből, mikor a férfi dühösen rámordult. Megillatozta, s egy könnycsepp jelent meg szeme sarkában. Mely lassan végig csorgott rózsás arcán… állához érve megpihent ott, majd bevárva a többi könnyet – nehéz súlyként hullott a földre. Úgy zokogott, mint még soha. A hiába valóság, s hogy nem tudott helyt állni fájón rázta testét… Körbe nézett a házban, melynek minden zuga egy- egy emlék lett mára. Jobban érezte itt magát, mint bárhol máshol eddig. Jobban szerette a kemény deszka-vánkost, mint a puha királyi nyoszolyát. Kedvesebb volt neki a rozsdás, kopott bögre, mint a kristály kehely. … A madárka a vállára szállt, s szárnyával megsimította arcát. A lány könnyei közt rámosolygott. Majd letörölte ruhája szélével a maradékot.
- Ma elmegyek – mondta szomorúan.
- Mielőtt még Noel visszatér. Ha egyedül szeretne maradni, tiszteletben tartom kérését. Tényleg mélyen szívében ül az átok. Kevés vagyok ahhoz, hogy feloldjam – tette hozzá fájón. Azzal rögvest összeszedte kevés holmiját, majd utoljára körbe nézett. S egy nagy sóhajjal kilépett a házból. Tudta, a remete a sziklán ül. Nem akarta még jobban magára haragítani, s az ellenkező irányba indult. A madár elkísérte, s egy idő után már egész madárraj szállt felette. Úgy repültek, mint ahogy násznép követi a menyasszonyt, csak ez most nem volt olyan örömteli. Hang nélkül csendesen követték. Fekete seregként rajzolódtak ki az égen. Messzire látszottak. Észrevéve őket a lepkék, csatlakoztak hozzájuk. A tisztás széléhez érve, a lány megállt.
-Isten veletek kis barátaim. Sosem feledlek benneteket – fordult feléjük.
- Mi sem téged királylány – válaszolták kórusban.
- Adjátok át üdvözletem a halaknak is. Gondolok rájuk, s kérjetek nevemben elnézést, hogy nem búcsúztam el személyesen – szólt hozzájuk. Azzal egy utolsót intett, s útnak indult.

A férfi a sziklán ült, mint mindig. Furcsán sajgott a szíve, s a ránehezedő csendtől egyre rosszabbul érezte magát. Nem tudta mire vélni, mi okozza? Hiszen amit mondott… azt úgy is gondolta. Mégis furdalta a kimondott szó. Hiányérzete támadt, s idővel rájött… nem hallja a lány énekét. Bármennyire fülelt, semmi hang. Ijedt félelem fonta körbe, s ez a ráébredt gondolat mélyen beszúrt szíve közepébe. Egyszeriben hallani akarta… hallani akarta a hangot. Amit már úgy megszokott. S maga sem tudta, hogy ennyire. A ház felé tekintett. Csendesnek tűnt. Semmi mozgás. Még nagyobb félelem fogta el, s a lüktető dob odabent egyre hevesebben vert. Mellkasához kapott. Térdre rogyott, s ökölbe szorított kézzel csapott a földre.

Zorát nehezen vitte előre két lába. A teste ment csak. Lelke még mindig a kis ház körül, s a férfi közelében lebegett. Nem messze egy szilán egy kiszögellést vett észre. Gondolta utoljára körbe nézve, elidőzik még egy kicsit rajta, s erőt gyűjt a további úthoz. Ahogy ott ült, egyszer csak egy madár szállt felé, aki lekiáltott neki.
- Hé, királylány. Hát te meg hova tartasz? A lány felnézett. Ismerősnek tűnt neki a madár. Gyakran segített a ház körüli teendőkben. Rámosolygott.
- Gyere pihenj meg itt mellettem. S ha éhes vagy, van egy kis harapni valóm is – mutatott a mellette heverő zsákra.
A madár hosszú út végén tartott. Jól esett neki egy kis megálló. S begye is vészt jóslón korgott már. Míg eszegettek, újra megkérdezte.
- Hova tartasz? Látom a batyudból, nem csak séta – nézett sokat sejtőn a zsákra.
- Nem… elmegyek. Csődöt mondott minden próbálkozásom. A remete szíve oldhatatlan – nézett a messzeségbe.
-Úgy látom nem segíthetek – fordult immár feléje.
- Hm… Én nem úgy látom – válaszolta töprengve. Zora kérdőn nézett rá. A madár mélyen fürkészte igéző szemeit, s azon gondolkodott… vajon elmenne-e, ha tudná azt, amit ő? A királylány értetlenül körbe nézett, majd a madár szemeibe fúrta tekintetét.
-Mondd! - kérlelte - Miért nem látod úgy?
- Mióta itt vagy, – kezdte - megváltozott minden. Ide élet költözött, vidámság, énekszó – mutatott a messzeségbe.
-Szeretetet hoztál e tájra, s kiegészítetted a hiányt.
- Csak a remete nem érzi így – mondta maga elé nézve a lány.
- Pont, hogy ő változott a legtöbbet. Azelőtt minden reggel zord tekintettel jelent meg. Sosem jött a közelünkbe. Szinte észre sem vette, hogy itt élünk mi is. Üveges tekintete belerévedt a tájba, de nem látta meg annak szépségét. Gépies mozdulatai voltak, melyek nyomokban sem tartalmazták a valaha bennük csordogáló szeretetet. Minden este elgyengülve ért a tóhoz – húzódott közelebb a lányhoz.
- S belenézve… csak sírt, sírt szakadatlan. Órákon át… S aztán még kimerültebben állt tovább. Másnap még keményebb szívvel ébredt, s szeme még hidegebb üveges tekintet mutatott.
A lány felé fordulva folytatta.
- Mióta itt vagy, nem hallottam sírni… Egyszer sem. És sajnálom, hogy elmégy, mert mostantól újra sírástól zeng majd a tó vize.
A királylány még szomorúbb lett. Újra megjelentek szemében a könnyek
- De akkor miért űz el magától? - sóhajtotta búsan. A madár mosolygott kislányos tekintetén, s mint jó anyja gyermekéhez… megsimogatta fejét szárnyával.
- Azért, mert megijedt saját érzésétől. Az átok szakadozása fájdalommal jár. Minden, felé nyilvánított szeretet-szikra beleég mélyen, s felégeti a rossz szavakat amiket ráolvastak egykor…

Noel visszatért a házhoz. Baljós érzés fogta el. Benyitva sem talált senkit bent. Az oly hőn áhított csend, most üresen kongott a falak közt. Beljebb lépve, az asztalon találta a bögrét… amiben még ott volt a maradék tea.
-Reggel ebből ivott Zora – gondolta szelíden. Körbe nézett. Sehol nem látta a holmiját. Majd az asztalon észrevette az otthagyott kis virágot. Feléje nyúlt. Törékeny teste már hervedásnak indult. Megillatozta. Szívébe erőset mart a fájdalom… Kitámolygott, s a távolba nézett. Messze az erdő széli tisztásnál álló sziklán mozgást látott.
- Talán ő az – gondolta remény telten, s szaladni kezdett az alak felé…

A királylány utoljára körbe nézett. Szemébe véste a látványt. Bár e szépséget elég egyszer látni, akkor is megmarad emlékezetében. Lassan felállt, s fájdalmas lépésekkel elindult. Maga sem tudta merre?
A férfi egyre gyorsabban szaladt. Mellette a fák, virágok egy vonalként suhantak el. Mégis úgy érezte alig halad. Arra a helyre ért, ahol az alakot látni vélte, de már nem volt ott senki. Leroskadt a sziklára. Kezébe temetve fejét tehetetlenül üvöltött egy nagyot.
A távolban a lány meghallotta a kiáltást, s megállt. Fülelni kezdett, de semmi. Tovább haladt. Fejében viszont ott birizgálta a gondolat, s egyre lassabban haladt.
- Mi van velem, miért nem engedelmeskedtek? - nézett le lábaira mérgesen. Megfordult, s máris könnyebbnek érezte őket. Szíve heves ütemben vert. S menni akart, szaladni, rohanni sebesen.

A kiáltásra összesereglettek az állatok. S mind a tisztás szélére sorakoztak kíváncsian. Megsajnálták a remetét. Egészen közel merészkedtek hozzá. Noel észre sem vette őket. Magába roskadva ült a naptól felmelegedett sziklán. Köréje gyűltek. A korábban Zorával beszélgetett madár egész közel ült hozzá. Szinte érintette szárnyával a vállát. De rá sem hederített. Közelebb húzódott, szinte arcához ért, s a fülébe csipogott egyet. A remete megrettent, s egy pillanat alatt visszatért gondolataiból. Meglepődött a madár merészségén, s még jobban mikor észrevette az állat sereget. Hiszen ilyen közel még egyik sem mert menni hozzá.
-Ne szomorkodj remete… - szólt a madár.
-Nézz csak oda – mutatott az erdő széle felé. Noel arra felé fordult, amerre a madár nézett. Lassan a sötét erdőből kirajzolódott egy alak. A lány alakja. Ahogy közeledett úgy jött vele a melegség a szívébe, s jóleső nyugodtság árasztotta szét magát benne. Mikor a nap érintette ruházatát világosabb lett mindennél. Jóságos fény ragyogta be a mezőt. Haja aranyló hullámain játszadozott a szél. S valami megmagyarázhatatlan békesség lengte be az egész környéket. Noel lassan felállt, s elindult felé. A lány megtorpant. S a férfi beérte. Belenézett szemébe egész mélyen.
- Nem akarom, hogy elmenj – mondta alig hallhatóan neki. S ahogy e szavak elhagyták ajkát, éktelen fájdalom szakította testét, mitől leroskadt. Zora utána kapott. Szorította ahogy csak tudta, de a gyötrő rángást nem tudta csillapítani. A fájdalom erősebb volt. Hirtelen a férfi megfeszítette testét, s a lány azonnal leszakadt róla, majd a lökéstől a földre zuhant. A remete széttárt karokkal az ég felé kiáltott fájdalmasan.
-Istenem…! Ujjai görcsbe rándultak, s megfeszített testéből fekete madár képében szállt ki az átok… ami a nap sugarától a fénybe érve porladt semmivé. Noel visszazuhant a földre… s nem mozdult. A lány odakúszott hozzá. Megérintette kezét, nyirkosan nedves volt. Erőtlenül esett vissza. Megijedt. Megtapintotta pulzusát. Gyengén vert. Kimerülten az események hatása alatt, mellé dőlt. Mellkasára fektette fejét, s behunyt szemmel várt. Kis idő múlva érezte, hogy a férfi átöleli karjaival, s szorosan tartja. Ránézett. Látta száját mosolyba húzódva, s jólesőn csókolt lehelt rá. Noel ránézett, s a királylány örömmel tapasztalta, eltűntek szeméből a sötét fények, mint ahogy homlokáról is a mély barázdák. Szelíd kedvességet érzett, s áradó szeretetet. A remete szívéhez nyúlt, amibe új érzést töltött a változás. S ahogy a lányra nézett, érezte… ő van ott bent.
- Köszönöm. - mondta csendesen. Azzal még jobban magához húzta. Mint aki attól fél, hogy elveszít valamit.
A madarak leszálltak a többi állathoz a földre. S a pillangók virágesőként borították be őket. Az egyikőjük meglátta az elejtett kis virágot, amit még a remete a házból hozott magával, s a lány hajába tűzte. A férfi megmosolyogta a jelenetet.
- Itt van a legjobb helye – mondta mosolyogva neki, s magához húzva visszacsókolta.
Az erdő népe hamar értesült róla, hogy a zord remete többé már nem zord. Nagyon is szelíd lett és jóságos. S nem csak az erdő, hanem a környező helyek élőlényei, falvak lakói, s még a királyság is értesült róla.
S hogy mind ezt egy makacs királylány érte el… aki fejébe vette, hogy már pedig ő megtanítja a remetének a szeretet érzését…

2006.09.14.