Hideg volt. A lány magára kapott egy pulóvert, s közben rágondolt… -Remélem ő nem fázik… Egy rövid időre megállt e gondolatnál. Tekintete a távolba veszett. Tudata Nála…, mint mostanában mindig. Majd vett egy nagy levegőt, melyet hallható sóhaj követett, s tette tovább dolgát.

Anna egy érzéki lélekkel megáldott törékeny teremtés volt. Aki csak arra vágyott, hogy a megálmodott vágyai valóra válhassanak. Rengeteg szépség és kecsesség szorult érzékeny lényébe. Szerette a nevetést maga körül, s humoros oldaláról volt inkább ismeretes, mint bensőséges karmájáról.
De most szomorúság ölelte át, s napról napra kevesebbet húzódott mosolyra az ajka. Szíve csordultig volt Vele. A férfival, aki szerelmet hozott életébe, s beragyogta napjait. Mégis szeme gyakrabban volt könnytől csillogó, mint édes lopott pillantásoktól.
Régóta ismerte már mikor rádöbbent, hogy szereti. Világosan élt benne az a pillanat, mikor megértette miért kedves neki a férfi közelsége. S baráti vonzalma átváltott erős érzelembe, ami egyre csak nőtt, növekedett benne. Tudta, hogy sokáig nem tudja titkolni előtte. Hogy egy nap kitör belőle, mint ahogy földből a tüzes láva… s majd elé folyik égetőn, s mámor-ittasan. Kicsit félt ettől. S fogalma sem volt, hogy a férfi is így érez…

A félhomályban csak a monitor fénye világított. Csaba keze megdermedt a hidegtől. Alig mozogtak ujjai. Odalépett a csaphoz, s ráfolyatta a meleg vizet. Felnézett a tükörbe. Arca már megint borostás volt.
-Hm… ma úgy sem megyek sehova – gondolta, s a borotválkozás gondolatát is egyhamar kisöpörte fejéből. A kellemes meleg libabőrös rázkódásba húzta. Átfutott egész testén a remegés. Elmerengett. - Vajon mit csinál most? - kérdezte önmagától. -Remélem nem fázik…

Érdekes volt a kapcsolatuk. Nem mindennapinak mondható. Földi viszonylatban csak rövid ideje ismerték egymást. Mégis mindketten úgy érezték, mintha öröktől fogva így lenne. Ismerős volt egymásnak a gondolkodásuk, a mozdulataik, még az illatuk is. S ami a legfurcsább volt, az a beszéd nélküli kommunikálás. Szavak nélkül…
Távolság nem létezett számukra. Bárhol, bármilyen esetben azonnal a másiknál teremhettek. Amikor csak akarták.
A fiú mindig megérezte, ha a lány szomorú. Ez most is így volt. S tudta, hogy miatta. Behunyta szemét, s maga elé képzelte. Szája önkéntelen mosolyba húzódott, mikor meglátta őt.
- Szia - üdvözölte.
- Szia – köszönt vissza kedvesen Anna.
Megsimította a tekintetével. Lágyan, finoman… alig érintve, ahogy a kezével tenné. A lány lesütötte szemét, elpirult, s mélyen a fiú szemébe nézett. Az azon nyomban észrevette a benne
tükröződött fájdalmat.
- Mi a baj? Kérdezte tőle. Ugyanakkor pontosan tudta, hogy mi bántja a lányt. De még nem érezte elérkezettnek az időt, hogy bánatos arcát feltudja vidítani. Lelkében csata dúlt. Vad és ádáz csata. Harc az élettel. Harc az emberekkel. A megértéssel, s a megérthetőséggel. Közben pedig mély hallgatás vette körül. Szótlansága pedig szép lassan erényévé vált.
Anna rámosolygott. De nem szólt válaszul egy szót sem. Tudta, hogy a fiú ismeri a választ. Nem kell semmit mondania ahhoz, hogy értse őt.
Megcsörrent a telefon. Zaja belökte őt egy szemvillanás alatt a valóságba. Elkezdődött egy újabb nap…

A lány a fűben feküdt. A friss levegő átjárta egész bensőjét. Jóleső érzés kerítette hatalmába. Mágikus erővel zuhanni akart… bele egész mélyen, ahogy csak lehet. A felhők felette sebesen futottak. Minden felgyorsult, s ebbe a forgásba magával ragadta a képzelet. S ő hagyta, hagy vigye. Ráfeküdt, s vele forgott. Az dobálta ide-oda. Felemelte, majd lelökte, s mielőtt földet érhetett volna újra alákapott. Úgy játszott vele, mint szél játszik a szálló virágporral. Magába szippantotta, majd erővel kifújta. S ő csak repült sebesen, mint a gondolat. Látta maga alatt a mezőt, s benne a virágokat, mint apró porszemeket. Útközben lepke csoporttal találkozott. Egy kacagásnyi időre leállt velük játszani. Megforgatta őket, mesélt nekik…, majd tovább szállt. Erdők felett magasan, ahogy a madarak tudnak csak.
Közben észrevette, hogy szárnya nőtt. Erős, gyönyörű szárnya… Kipróbálta. Nehéz volt megmozdítani. Egy két csapás után már olyannak tűnt, mintha mindig is ezt csinálta volna. Még sebesebben szállt, még magasabban…
Melege lett. Felült, és levette pulóverét. Érezni akarta a tavaszi napot. Nem csak bensőjében, hanem testén is, ahogy sugarai ujjakként végigtapogatják.
Szerette ezt a helyet. Egy kis zug a mező közepén. Távolban a hegyek úgy álltak, mint erődök, s a fák, mint harcedzett daliás katonák, óvva - védve a kis völgyet.
A boldogság egy kicsiny része. Elvarázsolt nyugalomsziget. Ahol a hangok, s az arcok sem zavarják. Nincs gond, nincs bántás, csak a természet lágy ölének üde szépsége.
Rá gondolt… De azonnal el is hessegette. Nem akarta zavarni…

Le fogsz égni – hallotta a kedves hangot.
Megijedt. Majd zavartan elmosolyodott. Haját a füle mögé tette.
Már készülök haza. Nem akartalak megzavarni – tette hozzá gyorsan.
Szoktál? - jött a válasz rá. - Épp végeztem, gondoltam pihentetem az elmém… Veled. Jó kis nyugalmas helyet találtál. Gyakran mész oda? - kérdezte kíváncsian, miközben a hangjában már ott bujkált a tudás.
Anna lehunyta szemét.
Mintha nem tudnád – felelte jelentőség teljesen, s ismét érezte jelenlétét a szomorúságnak. Érezte, ahogy átöleli… s szorítja egyre jobban. Fülére tette a fejhallgatót, s bekapcsolta a zenét…

Hamar elszaladt a tavasz, s jött rá a nyár. Majd őszapó kergette a forróság szoknyáját, míg bele nem harapott a tél. Anna az ablakban állt. Nézte a fehér ruhába öltözött hegyeket. Azt a hegyet, melyet már oly sokat látott, s mégsem tudott betelni vele. Mindennap más arcát mutatta - hol mosolygóst, hol zordat, hol dacosat - de mindig gyönyörűt. A december derekán járt a naptár. Ideje volt elkezdeni az ajándékok begyűjtését. Mint mindig, most is tanácstalanul állt a kérdés felett:
- Kinek mit vegyek? Minek örülne igazán? De ugyanakkor azt is tudta, hogy ez nem lehet egy előre eldöntött dolog. A hirtelen meglepetéseket kedvelte. S úgy vette észre, más is. Bízott ötletességében, s így nem is morfondírozott tovább a gondolattal.
Lenézett a járdára. Gyerekek szaladgáltak a hóban jókedvűen, elállva evvel útját a postásnak, aki - ahelyett, hogy morgolódott volna - leállt velük hógolyózni.
Elmosolyodott. Arra gondolt, ha most kimenne hozzájuk ő is, vajon mit szólnának. Követte szemével a postást, s látta az ő házukba tért be. Titokban abban reménykedett, hátha neki is hoz valamit…
Csengettek. Szája mosolyra húzódott. Tudta, hogy a postás az. Örömmel nyitott ajtót, s azonnal kővé is dermedt. A meglepetéstől teljesen lemerevedett.

Szia. - köszönt rá Csaba. Majd várta, hogy a lány beljebb tessékeli. Kérdőn húzta fel szemöldökét, mintegy jelezve, hogy beszeretne jutni.
Öööö… szia. Bocsánat! Gyere csak beljebb. - szólt zavarodottan a lány. S nem értette, hogy hogy nem érezte most meg közelségét, s egyáltalán hogy semmi jel nem utalt még csak gondolatban sem arra, hogy a fiú esetleg útban lenne hozzá.
Hát Te hogy kerülsz ide? - kérdezte meglepetten.
Többnyire kocsival, de a lábam is segített – felelte nevetve.
A lány a szobába invitálta, s hellyel kínálta, de a fiú csak állt, s örömmel vette, hogy a kis szoba minden apró kis részlete milyen ismerős. A sarokban a polc, s rajta a fényképek. A kis asztalon a telefon, s mellette a jegyzetfüzet és a toll. A könyvek katonás fegyelme a polcokon. Megérintette ujjával az egyiket, s szíve megtelt jóleső érzéssel. Mindent látott már, s jól érezte magát az ismerős helyen.
Anna szótlanul figyelte, ahogy állt háttal, s haján megcsillant a fény. Szeme lejjebb merészkedett a tarkóján. Végig a hátán. Magába szívta a képet amit a szeretett lény küldött felé, s szívének minden dobbanásával ölelte, s védte őt.
Csaba hirtelen megfordult, s a lányra nézett. Az meg ijedtében azt sem tudta hogy leplezze zavarát.
Közelebb lépett. Annyira, hogy már érezte a másik testének emelkedéseit is, ahogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, míg végül úgy elfogyott, hogy egy nagy sóhajban tört fel belőle tüdejének sikítása oxigénért.
Két ujjával felemelte állát, hogy a lány még véletlenül se nézhessen másfelé, s ahogy csak tudott, - minden szenvedélyével - annak szemeibe nézett.
Szavak nem hangoztak el. Csak simogató kedves gondolatok, s szemük játékosságával beszélgettek.

A kis étterem hangulata átragadt rájuk. A pincér gyertyát gyújtott, s a meghittség melegséggel töltötte el őket. Pezsgőt rendelt. Anna meglepődve nézte. Sosem ivott a fiú. Érezte, hogy valami nem mindennapi közeledik felé. Arra gondolt, hogy rossz nem lehet ha pezsgővel koccintanak rá. Nem akart rákérdezni, mert úgy volt vele, hogy aminek ki kell derülnie, az ki is fog magától - az események sorozataként is. De viszont zavarta, hogy a férfin erős magabiztosságot érez, mikor ő meg azt sem tudta mi történik körülötte. Csak egy véletlen szereplőnek érezte magát, s ez lassan kétségbe is ejtette.
Csaba kedvesen rámosolygott. Ettől jobban érezte magát, s tudta, hogy bízhat benne.
A fiú válaszként hosszan szemébe nézett. Száját hol beharapta, hol zavartan mosolyra húzta. Kisfiús lelkesedés lengte be egész lényét. Annának annyira tetszett ez a grimaszos viselkedés, hogy elnevette magát. A zavartság és a gátlások kezdtek eltünedezni.
Majd érezte, hogy Csaba komollyá vált. Hirtelen ijedtség futott át rajta. Nem szerette az érzések egymásutáni gyors váltását. Bizonytalanná tette. Várta, hogy történjen valami. De a fiú csak nézte őt. Egyre mélyebben a lányba hatolt tudatával. Egészen be. Elméje legmélyebb zugába. Már nem létezett a meghitt kis étterem. Se a gyertya. Se a külvilág. Csak ők voltak és a beszélő két szemük, ahogy egymásra tapadt. S a lány engedte őt. Engedte, hagy vizsgálgassa. Hagy kérdezze. S ő válaszolt neki minden kérdésére, míg nem szíve közepébe ért, s benne rátalált legbensőbb vágyaira. Az összhang hullámai verdesték elméjét. Teljesen ráhangolódott a másikra, s szeme - igazolt tudatában – fényesen csillogott. Az energia magasra csapott, s felettük a világítás hangos roppanással elsötétedett. A függöny meglebbent, az asztalon álló gyertya is elaludt. Az ablakon benéző szellő felkapva füstjét a terem közepére fújta, s az angolkeringő lágy dallamára táncba szökkentette.
A fiú – kilépve börtönéből – felemelkedett, Annát is magával húzva. Fel magasra, a mennyezetre. S még tovább, ki a szabadba. Sebesen szállt egészen a csillagokig…
Majd egy szemvillanás alatt visszaszippantotta őket a jelen. Helyet foglalva tudatukban jólesőn szétterült, s magabiztosságával bátorította őket.
Zsebébe nyúlt, s egy kis bársonydobozkát tett a lány elé. Az lassan lenézett a tárgyra, majd vissza a fiúra. Ő bátorítóan bólintott, hogy nyissa ki. Anna lassan a doboz felé nyúlt. Kezeibe emelte, s ismét reá nézett. Majd egész lassan felpattintotta a kis fedélt. Egyszerre tucatnyi fénynyaláb tükröződött szemében, kicsiny csillagocskákat varázsolva bele. Meghökkent, s a meglepődéstől visszazárta a tetőt, majd letette. A fiú kérdőn nézett egy darabig, majd lehajtotta fejét, s egy halk sóhajjal visszatért a földre. Nem akart már szállni. Kezével végigsimított arcán, s épp intett volna a pincérnek, hogy fizet, mikor furcsa fény vakította el. Irányába nézett, s a lány kezét látta, s rajta ott díszelgett az ékszer. Csak nézte hosszan, mereven. Szíve nagyokat vert, s erei lüktetése hangosan visszhangzott fülében. Majd a szeretett lény szemébe fúrta magát, ki olyan édesen mosolygott rá, hogy azonnal elszállt minden reménytelen pillanat a feje felől. Kezei után nyúlt, szájához húzta, s puha csókot lehelt rá. A megkönnyebbülés úgy szakadt fel belőle, - olyan erővel- hogy szinte odavágta. Hirtelen minden erejére szüksége volt. Az elmúlt órák stresszessége egyszerre szakasztotta le virágját, s úgy zúdult rá, mint hatalmas vízesés.
A lány Csaba arcához emelete kezét, s lágyan végig simított rajta.
Ne félj! - sugallta. - Ez nem a vég, csak egy kezdet.
Szemeivel úgy beszélt hozzá, - olyan szelíden és lágyan – hogy a fiú szeméből útjára indult egy könnycsepp. Végiggördült arcán, - le az álláig – s apró gyöngyszemként koppant az asztalon.
A szemben ülő társaság elcsendesült. Ámulva nézték, ahogy egymás után potyognak a kicsiny gömbök. Pattogtak az asztalon, - le a földre – s szétgurultak a padlón, szőnyegként beterítve azt…

Csengettek. Szája mosolyra húzódott. Tudta, hogy a postás az. Örömmel nyitott ajtót.
Jó napot kívánok! - köszöntötte az hangosan. Anna fogadta, a felé tartott tollal aláírta a kézbesített hivatalos levelet. Csalódottságát nem tudta palástolni. Kedvetlenül zárta be az ajtót, s a sírásnak utat engedve leomlott az ágyra. Órákig hevert ott hol rázkódva, hol csendes nyugalomban. Nem akart már álmodni, se gondolkodni. De még érezni sem. Régóta töredezett benne a kép, melyhez egyedül már kevés volt, hogy összetartsa, s az apró darabjaira hullva lábainál hevert most szanaszét. Megtehette volna, hogy felveszi a pici részeket, s újra összerakosgatja, mint ahogy eddig mindig meg is tette. Most viszont csak nézte tünedezését, ahogy egymás után szép sorban a semmibe vesznek. S minden egyes darab köddé válása keményebbé tette szívét. Egész addig, míg olyan kemény nem lett már, mint az acél…

A nap nyári melege lángoló heggyé tornyosult a tűzfalak közt. Az elviselhetetlen forróság kiűzte Annát a szabadba. Rég nem járt az ismerős helyen. Most szinte vonzotta a táj. A madarak csivitelve szállni hívták, de ő nem akart. Nem mert. Talán már el is felejtette hogyan kell. Csak nézte őket messziről, ahogy önfeledt táncot járnak odafent. Előtte a legmagasabb virágon egy katica küszködött felfelé. Aprókat lépdelve tolta magát előre. Fel egészen a tetejére, hogy onnan lendülhessen neki. Ujjára emelte, s kezét magasba tárva szólt neki:
Szabad vagy! Repülj hát. Repülj neki a világnak. S azt se bánd, ha falnak ütődsz. Majd felállsz, leporolod magad, s újra nekilendülsz - hangoztatta.
A katica sebes szárnycsapásokkal felemelkedett, és elszállt. Anna követte a szemével, míg csak látta. S ahogy távolodott, szíve úgy telt meg vággyal, hogy ő is nekiinduljon. De ahogy jött a vágy, úgy nyomta el magában.
Nem tudok én már szállni. Nincs is miért, s nincs is kiért – gondolta búsan…
Repülj hát magadért – szólt az ismerős hang a fejében.
Szemöldökét összehúzva meredt gondolkodón a távolba. Majd becsukta lelke tükreit, s mélyet sóhajtott.
Rég hallottalak – szólította meg a hangot alig érezhetőn.
Rég is akartál repülni – válaszolt az.
Haját a füle mögé téve elárulta zavarát. Szíve dobbanását pedig nem is tudta volna rejteni. Úgy szólalt az meg, mint tavaszi hajnalon a pacsirta éneke, ahogy a napot köszönti.
Gyere szállj velem! - szólt megint, most közelebbről. A lány a hang irányába nézett, s meglátta őt a fényben állva, ahogy körül öleli alakját. Dermedt szíve fájdalmasan bontotta ki szerelmességét. De nem bánta. Kezét annak kinyújtott kezébe helyezte, s engedte hogy vezesse. Oda, hol a nap nyílik, s ontja sugarát. Oda, hol örökzöldben fürdik a táj, s szellő hirdeti illatát. Oda, … hol álmot szór az örök ifjúság,… s a végtelenbe veszve egyé olvad a megtört szív…

Repüljetek!

2007.03.04.