/avagy a dejavu egy magyarázata/

… - Hello – köszönt Annie, miután kinyitotta az ajtót.
Gyere beljebb. S azzal szélesre tárta a fiú előtt a bejáratot. Gábor kedves mosollyal szája szögletén, belépett. Kicsit félszegen, kicsit zavartan tipegett maga körül., keresve a legjobb helyet ajándékainak. Majd levette a cipőjét, miközben a lány szobapapucsot kutatott a cipősben… félszemmel a fiú cipőjét figyelve. Ritkán lát ilyen lábbelit. Talán még nem is. A félhomályos előtérben is fényesen csillogott. Szép fekete lakkcipő Makulátlan tisztán. Gábor bedugta lábát a jó meleg papucsba, s a szobába ment.
Foglalj helyet – szólt kedvesen a lány. - Hozok valamit inni – tette hozzá, azzal kisietett. Kifelé menet, útban volt a cipő. Lehajolt, hogy arrébb tegye. Amint megfogta, melegség töltötte el. Mint egy lassított felvétel, megfordult vele a világ. Magával rántva… csak húzta le a mélybe. S aztán átbucskázva fején azonnal fel, mint a madár. A cipőre nézett, mely lágy fényben úszott vele… S azzal arrébb tette…

… - Van valakinek egy legyezője? - kérdezte Kathy, miután elpilledve könnyített ruházatán.
Iszonyú meleg van – sóhajtotta.
Hozok egy kis frissítőt – állt fel kedves mosollyal mellőle Michael, azzal könyvét letéve, elindult. A lány lefeküdt a fűre, s nézte a szaladó felhőket. Ráképzelte az egyikre magát. Puha volt és a langyos szélben egészen üdítően kellemes. A többiek ropták a táncot. Nem értette, hogy van kedvük ebben a melegben mozogni? A kerti mulatság a barátnője szülinapjára lett megrendezve. Senki mást nem ismert. Nem is igen akart velük együtt bulizni. Várta már a nap végét.
A fiút kereste a szemeivel. A szomjúság egyre elviselhetetlenebb lett számára. Arra gondolt, talán ő is egy különc… Hiszen itt ül mellette, s csak néha néz fel a könyv lapjai közül.
… Tényleg… a könyv. Felült és kezébe vette. Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet! Belelapozott. Furcsa hűvös fuvallatot érzett, s hegyi levegő illatát. Odalent birkák szaladgáltak, nyakukban csengővel. S kis pásztor gyerekek terelgették őket. A völgyben kunyhó állt. Mellette füstölt még a tűzrakás… A felhő tovább repítette… A falu templomában harangok hívták a hitre vágyókat… Becsukta a könyvet, s egy pillanat alatt ért a földre…

… Már régóta rótta az utcát. Kezdett fázni. Szorosabbra húzta magán a kabátot. Nézte a kirakatokat.
Ajándék ötletet keresett. Kávé illata csábította el az orrát, s betért a közeli presszóba. A bárpultnál senki sem ült. Így leheveredett az első székre. Körbe nézett… A sarokban fiatal párocska sugdolózott egymás fülébe. Megmosolyogta őket.
Tessék, mivel szolgálhatok? - riasztotta fel a pultos hangja.
Ööö… egy cappuccinot kérek – mondta gyorsan a lány.
Ahogy a fiú készítette, nézte őt. Szép, finom ívű keze volt… mégis erősnek hatott. A porból egy szem sem ment mellé. Elcsodálkozott ezen. Biztos régóta csinálja, gondolta. A fehér ing fölött jól mutatott a szürke pulóver. Mint amit még sosem hordtak. Sehol egy boholy rajta. Sehol egy szálhúzás. A fiú megfordult. V-nyaka alatt kilátszott a finom-mintás nyakkendő. A pulóver ujjánál a mandzsetta hófehéren virított.
Egészségére! - mondta kedves mosollyal az arcán a pincér, s azzal elé tette a csészét.
Liza ránézett – egy pillanat volt, de mégis hosszú perceknek tűnt -… s csak annyit mondott…
Köszönöm…

… A vonat sebesen száguldott. A búzatáblák egyetlen sárga sávvá változtak Hogy ne aludjon el, felállt, s kiment a peronra sétálni. Szeretett egyedül utazni. Mégis örült is, meg nem is az üres fülkének. A másik oldalon kinézve nem hitt a szemének… A táj sárgából fehérré vált. Hó lepte be az aranyló kalászokat. Lehúzta az ablakot azt gondolva, hogy szeme játszik vele tréfát. A táj még fehérebb lett. S az volt a legfurcsább, hogy nem érzett hideget. Sőt. A bezúduló szél csak még jobban felfrissítette. Körbe nézett, hogy van e más még rajta kívül, aki ezt a látványt megerősíthetné benne, vagy csak álmodik. Senki nem volt a folyosón. Benézett egy – két fülkébe… Azok is üresen álltak Félni kezdett, s visszament a helyére. Belépvén meglepődött. Az ülésen egy férfi ült. Halkan köszönt neki, mire az valami motyogás szerűt hallatott. Lassan leült vele szembe. Körülötte minden lelassult. A szaladó búzaszálak megálltak szinte. A vonat zakatolása magnó-húzta szalag hangjához volt hasonló. S a rázása is szinte alig érezhető. Lenézett a férfi cipőjére. Elidőzött rajta. Szép, makulátlanul tiszta, fényes. Olyan századeleji… fekete lakkcipő. Fényes selyemfűzővel. Az igényes emberek lábbelije. S mégis szelíden visszafogottnak tűnt. Szeme haladt felfelé a férfi lábán. Élre vasalt nadrágján sehol egy gyűrődés. Csuklójánál kikandikált a vakító fehér mandzsetta. Keze ívelten finoman állt, ahogy tartotta a könyvet. Sarah kissé félre fordította a fejét, hogy el tudja olvasni a címét. Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!
Szíve hevesebben kezdett verni. Félt, hogy a férfi tolakodónak tartja esetleg a csendes kíváncsiságát. S ezt takarván megköszörülte torkát. Mire az becsukta egy időre a könyvet, s kedvesen rámosolyodott. Ezzel szabad utat engedve a lány szemeinek,… mely most a pulóverre meredt. Pillája sem rebbent… Lélegzete is lassult. S lelkében megmozdult valami ismerős érzés…
A szürke pulóver… ami úgy hatott, mint amit sosem hordtak még. A selymes szálak simogatásra hívogatták a kezeket. Szeme lassan kúszott felfelé, s megállt egy röpke pillanatra a pulóver V-nyakán, mely alól kilátszott a hófehér ing, s már nem bánta, hogy a férfi látja ezt. Csak haladt szép lassan felfelé a testén… fel… át a nyakán, a finom ívelt állán… fel egészen a szájáig…

… A folyók felett szállt. Ismerős vizek felett. Együtt a madarakkal. Szemben hívogatta a vízesés kecses lágy esése. Mi közelebb érve szinte siketítően hangos volt. Körben a sziklák úgy védték ezt a helyet… mint várt, körül a bástyák Egykor boldog volt itt. Társnak hívta a szellőt. Hátára ült, s csak repültek… szabadon. Most ez sem érdekelte. Valami hiányzott. Pedig itt a paradicsom várta. Még sem volt már boldog. Szívében űr tátongott, s lelke az ismeretlenbe kiáltott. A tó tükre felé hajolt, hogy igyon… melyben meglátta tükörképét. Mint egy kicsiny csengettyű, úgy dalolt az emlékezete. Az arc átváltozott… egy férfi arca rajzolódott ki a hullámokban. Ki kedvesen rámosolygott… majd eltűnt. Sarah kezét a vízbe merítette. Megpaskolta a víz felszínét, hátha még előjön a kép… De semmi. Felnézett… messzire a távolba. S egy nagyot sóhajtott. Mit neki ez a gyönyörű hely. Mit neki a szeretet, a boldogság. Ha a szíve oda húzza,… oda abba a kicsi füstös sötét fülkébe a vonaton…

Utószó

Talán mindannyian megérünk pár életet. S talán ugyan azokkal találkozunk életünk során… csak más nevekkel, s más arcokban. Talán azért, hogy bátorságunk legyen megállni mellettük. S azt mondani…
Hét, te vagy az… s én neked ugyan az!
Talán a sors játszik velünk, vagy épp pont segít ebben. Van aki észre veszi. Ő már nem jön ˝újra˝. S van aki nem akar tudomást venni róla. Ő az, aki addig terelődik a végzete előtt, míg az agyon nem ˝nyomja˝. Hiszen mindenki ott van, ahol dolga van. Jó időben, jó helyen, pont a megfelelő emberek mellett.
Állj meg vándor! S nézz körül! Talán pont az az aki ott szemben mosolyog kedvesen rád. Vagy épp balra az a szürke pulóveres. Nem tudhatod. De a lelked igen. Ő felismeri. S amit te ösztönösségnek, megérzésnek érzel… az pont hogy egy akaratos ˝véletlen˝. A lelked műve. Eléd hozza végzeted… akár akarod, akár nem.
Ellehet menekülni, … de a következőben ismétlődik. Melléd kerül újra.

Menekülj csak… a folytatásba. Vagy hidd el, hogy csak akkor lesz vége, ha szembe nézel vele…

2006.12.26.

VÉGE (?)