Szégyellem, mikor a "feladónak" azt kell mondjam, - az élet szép! Szégyellem azt is, ha gyönyörűként emlegetem. Hazudni csak azért, hogy ne legyen belőle "feladó", hálátlan dolog. Mert igazából se nem szép, se nem gyönyörű. És mégis azt mondom.
Miért? Azt hiszem, így megmenthetem? Vagy talán azt hiszem egyszeriben majd "feladóból" "fogadó" lesz? Hisz saját akarata van.
Ha azt mondom Neki, - az élet csodás! Mosolyog egyet és "tovább" megy. Nem hiszi el, mert már nem akar hinni sem. Talán jobb, ha "tovább" engedem, vagy fogva kezét hazug álmokban lengetem?
Senki sem lehet olyan bátor, hogy megakadályozzon egy tudatos kiszakadást. Ha persze biztos, hogy tudatos. Épp úgy, mint ahogy senki sem lehet elnéző egy tudattalan, kellő magabiztosságot csekély mértékben sem mutató, távozóval szemben.
De ki meri eldönteni, hogy az adott eset határozott és eldöntött, vagy épp csak egy hosszabb elkeseredéssel járó rosszkedv állapot? Ki lehet biztos magában annyira, hogy megtudja ítélni egy adott ember beszámíthatóságát?
Ha kötelet adsz egy "távozó" kezébe s másnap már nem találod, ezrek fognak elítélni. Sőt mi több, önmagad lelkiismeretével is szembe kell majd nézned. Talán csak ő lesz egyedül hálás neked.
De ki ennyire bátor, hogy ezt felvállalja?
Joggal mondhatod, - akkor inkább döntsön ő saját életéről egyedül, s legyen ő a hibáztatható fél.
De vajon elfogadható a lemondásod róla?
A haldoklót megérteni, s elengedni ezerszer könnyebb. Hisz fáj nekünk is szenvedése.
De aki lelki betegségben szenved, azzal miért nem vagyunk elnézőek?
Senki sem szereti, ha furán néznek rá és azt kérdik, - depressziós vagy?
Inkább ne kérdezzünk konkrétumokat kedvével kapcsolatban. Egy mély odafigyelő beszélgetés semleges témáról, százszor többet ér. Ha nyitni szeretne felénk, meg fogja tenni faggatózás nélkül is. Ha érzi, nincs egyedül. Ha érzi, figyelnek rá, hamarabb megteszi, mint gondolnánk. Itt lép életbe a kedves, figyelő türelem.
Ha nyitott szemmel jársz, sokukkal találkozhatsz. Könnyű felismerni. Első jele, a hallgatás. Ha kérdezed, megrágott tömör válaszokat ad. Olyan válaszokat, amikre újabb kérdéseket lehet feltenni.
Ritkán mosolyog és szinte sosem jókedvű. A másik tipikus tünetcsalád, az előzőek ellentétje. Mikor rosszkedvét erőltetett örömbe bújtatja. Ez a nehezebb eset. Szinte lehetetlen felismerni, mert egy nevetőtől senki sem kérdi meg, - mi bánt? Ő az, aki azt sem mondja, - agyő! Csak fogja magát és "lelép". Utána pedig érthetetlen üresség marad. Talán nem is kell megérteni, csak elfogadni. Valahogy.
Mindenkinek joga van ahhoz, hogy életét lehetőségeihez és vágyaihoz igazítva élje. Mint ahogy joga van változtatni is rajta. Ha nem akar s nem is kér segítséget, akkor nincs is segítség. Nincs az a szó, ami eljut hozzá. Ráerőltetni bármit is sem az ő, sem a külvilág érdekében nem szabad.
Ha nincs visszatartó erő, ha nincs a - miért ne tegyem? - kérdésre válasz. Vagy ok, vagy cél, akkor menthetetlen. Annyit tehetsz, hogy integetsz neki, s jó "utat" kívánsz. De vajon joga van-e ahhoz, hogy magára hagyja az integetőt?
És de mégis, - az élet gyönyörű! Csak úgy kell benne élni, hogy érezd is. Nem a földi lét teszi magát rosszá, élhetetlenné. Nem a világ gondoskodik arról, hogy kedvünk szegettek legyünk. S nem a világ teszi napjaink szürkévé. Ha egyetlen ember sem lenne a földön, akkor is felkelne a nap. Akkor is zúgnának a folyók, virágoznának minden tavasszal a fák. A madarak szabadon szállnának mindentől függetlenül. Hisz fütyülnek mindenre.
Nem az élet és környezete tehet arról, amiért különféle negatív jellemzőkkel kell illetned. Szegény természet már rég elkárhozott volna, ha minden kikiáltott szó, - amit fájdalomtól szenvedve üvöltünk, vagy épp halkan magunkban suttogunk - célba ért volna.
Mióta az ember gondolkodni tud és rájött, hogy rossz érzéseit, fájdalmait, kínlódásait nem tudja azonnal behatározni, nem tudja okozóját nevén nevezni, mindent az életre, a világra, a földre fog.
Ha rájönnél, ha megértenéd, hogy a kimondott, gondolt szónak teremtő hatalma van.
Miért az életet szidjuk? Hisz mi tettük nehezen elviselhetővé. Mi lenne ha mától élni akarnál?
Ha a negatív gondolatot felcserélnéd pozitívokra, minden egyszerűbb lenne. Nem azt mondom, hogy ettől az ember máris jobban érzi magát, de apránként óráról-órára, napról-napra, s talán évről-évre könnyebben mosolyog.
Ne azzal ébredj, hogy - már megint egy szörnyű nap! - mert ettől lesz szörnyű.
Ne azzal a kérdéssel menj neki egy napnak, hogy - ma vajon mit rontok el? - mert tudat alatt is keresni fogod, amit elronthatsz.
Az örök pozitív ember azzal nevet, aki rajta nevet. S az nevet igazán, aki a végén nevet.
Csak az nem mindegy, hol a vége.

Az írásomnak mindenféleképpen itt. De a gondolatod szárnyaljon tovább!
Ne gondolkozz túl sokat! Tedd egyszerűen lényed a világba, s boldog szabadságban élhetsz.

És tényleg szép az élet! Szégyen nélkül állítom.