Az ember szinte mindig ismételgeti azokat a dolgokat, amik nap, mint nap foglalkoztatják. Ugyanazt leírni, elmondani, átgondolni, csak más szavakkal… kimeríthetetlen. S csak reménykedünk benne, hogy van aki nem unja.

Mikor már csordultig van a pohár, de még mindig szomjas vagy.
Mikor tele a bendőd. Egy falat se menne le, de mégis még mindig érzed, hogy éhes vagy.
Mikor kifogy, elakad és nincs is már több szó. De még mindig mondanád.
Mikor forróságtól égsz, s mégis ráz a hideg.
Mikor nincs egy perc sem amit ne a gondolatával töltenél, s mégis még mindig kevéssé van benned.
Mikor épp úgy utolsó gondolatod az eltelt nap végén, mint ahogy első is egy új nap kezdetén.
Mikor a rossz dolgokat is máshogy, más szemmel nézed. S mindent könnyebben, türelmesebben kezelsz.
Mikor akkor is mosolyogsz, mikor épp nincs min. S gondolata finom kis barázdát húz ajkad szögletében.
Mikor félted, aggódsz és minden percét vigyáznád… persze csak csendben, óvatosan messziről.

S ahogy elfogy a szó és világosodik az értelem, úgy döbbensz rá, hogy ez szerelem.

Van jobb és én ismerem…