Egyszer volt, hol nem volt... volt a jó kedv. Találkozott a rossz kedvvel. Köszönt neki -szia, jó kedvet! De az gorombán visszaszólt -Mi a jó Neked benne? Mitől örülsz Te folyton? A nap olyan melegen süt, hogy az már borzasztó. A virágok meg csak ontják ezt a bódító illatot. Szinte beleszédülök. Minden fáj, minden rossz. -mondta keserűen. Jó kedv rá mosolygott. Egyáltalán nem bántotta a rossz és sértő hang. -figyelj csak rossz kedv. -húzódott közelebb...-hallgasd a madarakat. Egész nap csak repkednek. Etetik a kicsinyeiket, szállni tanítják Őket. A fák otthont adnak Nekik. S tisztítják a levegőt. Szívd be jó mélyen. Pezsegjen fel a véred tőle. A rossz, nem azért rossz, hogy még rosszabb legyen nekünk. Hanem, hogy meglássuk benne a jót. A virág igaz.. bódító és élénk színű. De ha a méhecske nem érzi meg messziről, vagy nem látja meg rikító fényét sosem talál rá. Virágpora az elenyészeté lesz. S úgy hal majd meg, hogy senkinek nem kellett. És a nap- nézett fel az égre- igaz, hogy melegen süt. De ha nem tenné, akkor meg fáznál. Igaz... fellehet öltözni, de mégiscsak jobb, ha sugarával simogat. Képzeld el, hogy többet nem kel fel. Milyen boldogtalan lenne ez a világ.
A rossz kedv, elgondolkodott. Miért is van neki mindig rossz kedve. Sose kérdezte még magától, s most sem tudta rá a választ. Talán mert csak a neve volt rossz kedv. Talán Ő is érezheti a napot, a virágot, láthatja a madarakat boldognak. S egyszeriben rájött, hogy hiszen Ő boldog... Maga mellé nézett... de jó kedvet már sehol nem látta. Viszont érezte... magában.
:)