A jelenből visszanézni a múltra, nem nehéz feladat. Meglátni az elrontott lépéseket, s azokat utólag javítani mindig megadatik. Kérdés élünk-e vele? Vagy egyáltalán fontos-e tudni, hogy mit rontottunk el?
Van aki csak éli az életét mit sem törődve semmivel, és akad aki vissza-vissza tekint - keresi a csúszást. Az előbbi ember így is éli le, mint ahogy egy falevél lehull a fáról. Míg az utóbbi lehetőséget ad önnön maga számára, hogy változtathasson. Mindenki kezében ott van a kulcs.

Ez volt a könnyebbik feladat.

A nehezebb ennél sokkal bonyolultabb. Úgy élni az életet, hogy a majdani jövőben látod magad, hogy épp az adott lépésed milyen következményekkel járhat. Hangsúly a „járhat”-on, mivel több út lehetséges.
Picit visszatérve a könnyebbre. Ha tévedünk, milyen könnyű azt mondani: éreztem, megmondtam, tudtam. Miért ne lehetne ezt már a jelenben meghatározni az elkövetkező jövőbe nézve?
Mikor visszatekintünk elhangzik a : - mikor ez történt még nem tudtam, nem sejtettem... - mondat. Mennyivel más szemmel nézünk ilyenkor a történtekre. Meglátjuk benne a hibát. Amit egyenesen az élet nyújt és azt mondja: - Gyere, javíts ki!

Tudni azt, hogy mostani cselekedeted milyen hatással van a jövődre tekintve iszonyú nagy teher. Egyik oldalon a bizonytalanság hátráltat, a másikon a kockázat hatalmassága veszélyeztet. Az életed folyása, milyensége, majdani éned öröme, vagy bánata függ tőle.
Tudni azt, hogy egy történés – ami tőled független, de változtatni nem áll módodban rajta, mert óvsz másokat ezzel – rád nézve mivel jár, szintén hatalmas önfeláldozás. Ami annyit jelent, hogy önként teszed fejed tilóba minden panasz nélkül.
Nem szólsz, nem bizonygatsz, nem mondod: - bezzeg én mit meg nem teszek!? Csak csendben mosolyogsz, mert tudod,- bár te el fogsz veszni- más erősebb lesz általad.
Másokért élni, küzdeni, tenni a legcsodálatosabb dolog a világon. Persze sok más csoda mellett.

Felmerül viszont egy kérdés. Mégpedig az, hogyan lehet elérni, hogy az „én” - a másik örömével egyensúlyban, önfeláldozás nélkül - ne vesszen mégse el?

Nem mondhatjuk, hogy a sors keze. Ez csak hárítás lenne.
Van valamink, amit minden ember ajándékként élvezhet. Úgy használhat, ahogy kedve és ereje tartja és bírja. Egyeseknek nehéz kő, másoknak felfújt lufi, míg vannak akiknek hatalmas kincs és erő. Rajtunk áll, hogy melyik variáció mellé állunk. A kényelmes „ej rá érünk mi arra”, vagy a tettektől duzzadó vágy kerít inkább hatalmába....?
Az agyunk akár az univerzum. Mai tudás alapján nem látható be a „vége”. Nem tudni mire vagyunk képesek vele, viszont mint az űr, meghódítható, bevehető. Mint ahogy vad musztángból is lehet szelíd hátaslovat „varázsolni”.

A jelenben éled a jövőd, a múlt tapasztalatával. Ez az elfogadott.
Elfogadod?...