Viharos szél fújt. Vitte a hajam, dobálta ide-oda. Gyűlölöm ezt az időt. Gyűlöltem is mindig, s ezután is – ha a sors megsegít benne.
Hideg eső esik, arcomba csapkod. Ebben a szélben még az ernyőt sem érdemes felhúzni. Ha csak nem akarunk újat vásárolni hazafelé menet az első 100 Ft-os boltba betérve. Két esernyőhöz ajándék is jár. Még választani is lehet. Vagy egy műanyag – minőségét erősen kétségbe vonó – gyermek karkötő,- melynek színei rikítóan elütnek egymástól - vagy pedig egy minden fájdalomra javallott kenőcs,- mely gyermekkoromra elékeztet, mikor Apám fafűrészeléstől meggyengült igencsak fájós hátát masszírozgattam talpammal, miután megkért tapossam már meg – minek olyan borzalmasan erős szaga volt, hogy Anyámat is kiverte a hideg verejték, pedig a nyár kellős közepén járt a naptár. Hát… igencsak vevőcsalogató ajándékok. Kapkodták, mint a cukrot – mondanom sem kell. A lábam – valószínűleg ennek köszönhetően – sosem fájt.
A szél erősödött. Lehajtott fejjel harcoltam vele, s csak toltam előre magam. Ha most egy ufó leszállt volna mellettem, igen csak elcsodálkozik, hogy milyen fura szerzetek mászkálnak 45°-os szögben előre görnyedve. Szerintük eddig is az Univerzum legrondább lényei vagyunk – kitüremkedő növéssel az arcon, s fura szövésű viselettel a fejen. Az esőcseppek verése közt hunyorogva, erőltettem szemem, hogy lásson is – ne csak nézzen. A szemközti oldalon megláttam a buszom. Gyorsan közeledett, - nem érem el – futott át az agyamon. Ha szabályosan – jól nevelt emberhez méltóan – elvonszolnám magam a zebráig, s ott kivárva a zöld lámpát átrohannék, akkor sem. A másodperc tizedrésze alatt döntöttem, - miután végigvezettem magamban a lehetőségeket, hogy milyen retorziók érnének, ha elkésnék Leléptem az útra... Úgy, hogy alig láttam a félhomályban. Úgy, hogy szét sem néztem. Mélyen a fejemben egy gondolat tekergett, s Anyám szavait hallottam – mielőtt lelépsz az útra, nézz széjjel!
S a gondolat, ami átsuhant - s egy érzés - vége. A semmit láttam, a csendet hallottam. S aztán valami egészen kellemes nyugodtságot éreztem. Csodálkoztam, hogy hova tűnt a szaladás, a forgalom, s mi ez a nagy-nagy öröm, amit érzek? Egy erő húzott maga felé. Nem láttam mi az, csak éreztem nagyon erősen akar. Hirtelen elözönlötték fejem a képek. Gyors egymásutánban jöttek. A kiságyban álltam, majd hirtelen Apám dobált az égbe, s csak kacagtam. Majd iskolatáskámat cipelve szaladtam a szomszéd fiú után, s csak kiabáltam – várj meg! Jancsi várj meg! Jancsi eltűnt, helyette a kutyám szaladt felém. Rajtam korcsolya, ő meg csak szaladt, s tudtam nem fog kikerülni. Lábamhoz csapódott, én hasra. Estemben még utána néztem. Loholt tovább – mit sem törődve ütődött gazdijával... - Igen, mondtam az anyakönyvvezetőnek - Igen, mondtam a válóperes bírónak. Ismét gyermekkacaj, s mély szomorúság... Könnyek, sikolyok, s megint a nyugalom. Az erő forgatott. Fogott, mint egy kéz. Egy láthatatlan – nagy, erős kéz. S ledobott...
Visszatért a forgalom, de mégis valahogy állt. Az utcán sikoltozó emberek. Az eső még mindig esett. Egy mentő érkezett. Kíváncsi lettem - vajon miért tömörülnek ott középen az emberek? Meg akartam nézni, de nem álltak félre. Mint akik süketek.
Kérem, álljanak arrébb. Engedjék el az orvost – hallottam egy szimpatikus embertől. Gondoltam utána eredek, ő egy határozott jelenség, majd ő utat tőr. Így is kell. Nem kell itt kíméleteskedni, meg illedelmeskedni. Az orvos széles háta teljesen eltakarta a kilátást. Hófehér inge élre vasaltan törte az utat a cél felé. Hatalmas lépteivel gyorsan haladt előre, mégis hosszú perceknek tűnt. Majd hirtelen elvesztettem szem elől… - hová tűnhetett? - lepődtem meg. Aztán észrevettem, hogy egy test felé hajolt. Valamit vizsgált rajta. Szétnéztem. A pillanat lelassult. A hangok mélyen és érthetetlenül kongtak a térben. A szél ereje még nagyobb erővel hatott. Próbáltam ellenállni, de nem ment. Az arcokon ijedt rémület ült. Az orvos felállt, szemében tehetetlenség lapult. - Itt már nem segíthetek – mondta, s azzal elment. A test feküdt az aszfalton. Két mentős épp egy fekete nejlont próbált ráteríteni, de a szél folyton belekapott. És megláttam... Oly szelíden feküdt, mintha csak aludna. Fehér blúza gyűrötten, néhol szakadt foltokban, néhol pedig az út sarától bepiszkolódva... - hát hiába vasaltam ki reggel.
Nem akartam látni. Eleget figyeltem reggelente a tükörben. Néztem ráncait. Fésülgettem. Hirtelen megfordultam, s nem törődve az embertömeggel, - hogy kit lökök fel, vagy kit nem – elrohantam. A fura az volt, hogy senki nem állt félre, mégis haladtam. De már értettem miért?
Futtomban azt kérdeztem magamtól, - hova futok? Van cél? Van értelem? De választ nem kaptam. Rohantam, ahogy bírtam. A lábam szinte nem is érte a földet. Lenéztem. A fák felett szálltam. Testem könnyebb volt egy tollpihénél. A szél hátára ültem, kantárját erősen tartva megszelídült kezemben. Hátranézett, kacsintott, s csak vitt sebesen. Egyáltalán nem bántam. Végre érezhettem azt, amiről eddig csak álmodtam. Életem végéig el tudnám viselni. Hangosan felnevettem saját gondolatomon. Hm... - életem végéig? Ismét kérdés özönök támadtak. Semmit nem értettem. Én, aki annyira óvatos voltam mindig. Én, aki sosem léptem le a járdáról, most egy autó elé vetem magam... Meggondolatlanul. Egész életemben meg voltam róla győződve, hogy nem fogok balesetben meghalni... - Te jó ég, meghaltam! A kezdeti ijedtség után örültem neki, s aztán megint zuhantam. A fájdalom, amit az váltott ki, hogy soha többé nem beszélhetek a kislányommal valami elemi erővel sújtott le rám. Megbénított. Nem volt már erőm. A szélkantár kicsúszott kezemből, s éreztem, zuhanok. Az jutott eszembe ha most estemben belém állna egy fa ága... - de hisz meghaltam. Nem sebezhet semmi. Se fa ága, se autó, se rossz szó... - szabad vagyok! - tört fel belőlem a kiáltás. - Mihez kezdjek vele? Mindig egyedüllétre vágytam. Kiszabadulni a mindennapokból. Magam ura lenni és most, hogy megkaptam, féltem használni. Féltem egyedül lenni. Az életem ismertem. Mindennapos vendég voltam magamnál. Tudtam melyik reakcióm miért felelős. A halálom idegen volt. Nem éreztem enyémnek. S már nem is örültem neki. Vágytam valakire, valakikre. Hangokra, mosolyokra, simogatásokra. Máris hiányzott az, amitől menekülni vágytam. Gyűlöltem az embert, aki nem találta jobban a féket, mert csúszott az út az esőtől. Gyűlöltem az esőt is, a szelet, mert elvakított. A buszt, mert jött, s a szemem, mert meglátta. A főnököm, akinek a munka fontosabb volt mindennél, s emiatt már a negyedik házassága ment tönkre. S mindent gyűlöltem. Vele a halálom is, mert elszakított a szeretteimtől. Kislányomtól, nővéreimtől, szerelmemtől... - Hm... Gyűlöltem, mert nem engedte, hogy szemébe mondhassam, szeretem. Vágytam az utolsó pillanatot, hogy megismételhessem immár jól. Kerestem a választás lehetőségét. A megtörhetőséget, hogy újra élhessem életemben. S kimerülten, a fáradtságtól elaléltan hanyatlottam alá. S hagytam. Vigyen amerre vinni akar...

Napsütésre ébredtem...
Rossz álom volt csupán - tört fel belőlem egy nyújtózást követően a felismerés. Brr... - rázkódtam meg. Rémálmaim netovábbja. Csodálkoztam, hogy minden pillanatára emlékszem. Álmaim nagy része mindig a lábtörlő alatt landolt. Emlékezetlenül. Hányaveti sorsuk elkallódott szerszámokéhoz volt hasonlatos, amit néha megtaláltam, s felsajdult bennem a felismerés – hm... ezt pont arra akartam használni... de már mindegy, mert nincs meg a megmunkálható anyag. - Nincs meg! Nincs... - ízlelgettem a szavak hangulatát. Baljós érzés lett úrrá rajtam. S a felismerés... - még sem álom volt az kis pubim. - Halott vagyok. Lenéztem kezeimre. Látni akartam sebeim. Ökölbe szorítottam, de nem éreztem erejét. Mint mikor elzsibbad, s mintha nem is az enyém lenne. Mindig tudni akartam – ki vagyok, mi vagyok? Hát most tudtam.
Körbe néztem. A park megtelt kutyát sétáltató-, reggeli futóedzésüket bonyolító-, s csupán friss levegőre vágyó emberekkel. Sokszor eszembe jutott, hogy ébredés után lejövök ide futni... S sokszor el is halasztottam. Nem jutott rá időm. Vagy csak szárazon kongó, üres kifogás volt, hogy a lelkiismeretem megnyugodjon. Most már van időm... Itt nem számít a perc múlása. Nem számít az óra. Ha lenne, most el is dobnám. Az ember míg él, az idő rabja. Kelni kell reggel. Be kell érni. Időre dolgozni, enni-inni, még lélegezni is. Nézed az órád, ha randevúd van, mert minden időre indul. A busz, mivel odamész. S ő is... Ő is időre vár, hogy megérkezz.
Most már van időm gondolkodni is. Vajon ez az állapot így marad, vagy valaki gonosz tréfát űz velem? S ha ez egy állapot, akkor hol vannak a többiek? Vagy engem elfelejtettek?
A kétségbeesés kezdett eluralkodni rajtam. Sosem éreztem még ennyire egyedül magam. Vagyis egyszer, mikor konok dacosságommal sikerült kivívnom mindenki gyűlöletét. De akkor is tudtam, hogy idővel elmúlik. S reggel, ha felébredek, ott lesznek körülöttem megint a szeretteim, ismerőseim, barátok, kollégák... De most,... most... Ha nem lennék halott, meg akarnék halni...

Órák telhettek el, s én még mindig egy kis virág felé hajoltan gyönyörködtem abban. Milyen piciny, mennyire törékeny, s mégis boldog. Puha selymes szirmai csillogtak a visszaverődő nap fényétől. S a kicsiny levélkék, mint apró tenyerek szívták be a melegét. Figyeltem, ahogy a szél játszadozik finom kis pihéivel. Ahogy fésülgeti, rendezgeti - mint anya, lánya rendezetlen kócos haját. S mint simogatja azt óvatos szeretettel. Mellé feküdtem. Alulnézetből ő is nagynak hatott. Azt akartam, érezze, s én viszont. Hagytam, hogy a nap engem is simogasson, hogy a szél fésülgessen. Érezni akartam a gyökeret, ami itt tart. Érezni akartam a kötődést, amit elszakítottak tőlem. Vágytam a maradásra.
A szél erősödött, s a nap a felhők mögé bújt. Azok pedig egyre sebesebben szaladtak, mintha menekülnének valami elöl... Helyükre pedig sötét ég lopakodott, elűzve a világosságot. Haragosan megkondult, s mérges szemeiből szikrákat kezdett szórni, melyek rést hasítottak széles arcán, s hullani kezdett hideg könnye.
Összegömbölyödtem. Fejem két kezem védelmébe fontam, s felhúztam térdem államig. Félszemmel még láttam, ahogy mellettem lesújt.. agyonütve a virágot. Percekig meg sem mertem mozdulni. Már rég elcsendesedett felettem az ég, de én még mindig gombócba csavarodva feküdtem a földön.
Egy érintést éreztem vállamon. Lassan kibújtam karom védelmezéséből, s felnéztem. A nap újra sütött, s fényétől nem láthattam csak egy alakot. Hunyorogva – kezem, szemem elé téve – próbáltam kivenni arcát... (ha volt neki). Idegennek tűnt. Semmi ismerős vonást nem fedeztem fel rajta. S ő csak mosolygott. Az viszont melegséggel töltött el. Szeretet sugárzott szemeiből, s azt éreztette, nem kell félnem. Felültem. Bárki volt, nem számított. Csak hogy végre valaki lát, szól hozzám... Erős szeretetvágy lett úrrá rajtam. Meg akartam ölelni, belesírni ruhájába, s csak hallgatni, ahogy mesél, vagy épp csak csendben mosolyog. A távolba nézett, s én követtem tekintetét. Egy várost láttam a völgyben. Ismerős gyárkémények meredtek a magasba. S a szél is régen érzett illatot sodort felém. Az alak felállt, s elindult a völgy felé. Megijedtem, hogy máris itt hagy. Újra félni kezdtem. Ennyi volt hát... De ő megállt, visszanézett, s intett - kövessem. Mint az engedelmes kutyus – kinek gazdija engedélyt ad, hogy vele mehessen – úgy szaladtam utána. Csak a farok csóválás hiányzott.
Egy szó nélkül ballagtunk. Néha óvatos pillantásokkal, lopva figyeltem. Szeme határozottságot tükrözött, arcán a ráncok bölcsességről árulkodtak. A keze, … a keze az gyönyörű volt. Finom, kecses, biztonságot nyújtó kéz. Lágy, s mégis erős. Botot szorított... Lábán a saru régmúltról mesélt. Ruhája friss illatú, tiszta. Sehol egy maszatos folt. Furcsa. Hosszú fehéren ősz haja töredezetlen, csillogó. Nem tudtam miért, de mentem utána, vele, mellette. Úgy éreztem már időtlen-idők óta megyünk. S akkor megértettem, hogy miért? ... Végül is tudtam, repülni is tudok. S tudtam, hogy ő is.
Engedte, … megengedte, hogy közben figyelhessem. S hogy közben meg is ismerjem. Hogy tényleg bízhatok, s nem csak más valaki közelsége heveskedett bennem. Szerettem őt, s éreztem ő is szeret. Gyermeki szeretettel közeledtem, s ő baráti, kedvességgel viszonozta. Lelke, lelkemig hatolt. Előre nézett. S én is abba az irányba. Előttem egy utca húzódott. Ismertem. Gyermekkorom utcája. – Érdekes… Újra nyitva áll a bolt. Évtizedekkel ezelőtt bezárták, s helyére egy lakatos műhely költözött. Most újra ez a tábla állt rajta „Élelmiszer bolt”. - És hova tűnt Vargáék nagy emeletes háza? - mutattam előre, s néztem csodálkozva rá, miközben szeméből éreztem, ismerem a választ is. - Menj csak, tudod a dolgod. Menj, s tedd helyre azt, amit akkor nem tudtál...
Mentem, de lábam igencsak remegett. - Hogy én menjek be a szülői házba? De hát... Semmit nem értettem, de engedelmes léptekkel haladtam előre. Ösztönösen zsebembe nyúltam, s kezem kereste a kapukulcsot - miközben tudtam, hogy nincs semmiféle kulcs nálam. Legnagyobb meglepetésemre, kemény tárgyat éreztem ujjaim között. Lassan kihúztam, s magam elé emeltem. A régi kulcsom volt... Csodálkozva visszanéztem az öregre, de senkit nem láttam az úton. - Hová tűnhetett?
Izgatottan kinyitottam a kaput. Majd elindultam befelé. A lépcsőnél jártam, mikor fütyülést hallottam. Anyámra emlékeztetett. Álltam a lépcsőn, s csak hallgattam. A kedvenc nótája volt ez a dallam. Aztán kiszólt. - Gyere csak te lány. Hol csavarogtál? - hangjában huncut szigor bujkált.
Körbenéztem. Senkit nem láttam. Vajon kihez szól? Beljebb léptem, bekopogtam. - Gyere csak, gyere! – hangzott el újra. Megszédültem a látványtól. Tényleg ő volt... Az én anyukám. Fiatalon, fekete hajjal, mosolygós piros orcával próbált szigort erőltetni magára, ami persze sosem ment neki. Ijedten, de nagy-nagy izgalommal odamentem, s megpusziltam, miközben magamba szívtam rég érzett illatát. Majd beleszédültem, annyira hiányzott már.
- Merre csavarogtál? - kérdezte aggódva.
Feleletként, csak nyögni tudtam. Egy hang sem hagyta el a torkom. Csak álltam, s néztem őt.
- Na mi az, megkukultál? Az ebéd az asztalon. Moss kezet, s láss hozzá. Lassan kihűl már – szólt, s azzal a gyúródeszka fölé hajolva folytatta munkáját, miközben újra fütyörészett.
Lassan elindultam a mosdó felé. Kezemnek a hűvös víz érzete olyan volt, mint ha vajjal kenegetnének. Újra érzek. Csak mostam, s elengedhetetlen vágyat éreztem, hogy bele is kóstoljak. Vizes kezem számhoz érintettem, s behunytam az élvezettől a szemem. Sosem hatott még íztelensége ennyire édesnek számomra. Kíváncsivá tett, hogy vajon látom is magam, vagy csak érzem? Lassan óvatosan a tükör felé fordultam. Nagy meglepetésemre nem láttam semmit benne. Valahogy úgy hatott, mint ha följebb tették volna. Lábujjhegyre álltam, s így is csak a fejem búbját pillantottam meg. A mosdó alatt mindig volt egy sámli - jutott eszembe. Apám készítette, hogy ha fogat mosok, fésülködöm… láthassam magam benne, illetve ha mosakodom, felérjem a csapot. Lenéztem... Ott volt. Ráálltam, s belenéztem a tükörbe. Hosszú másodpercekre úgy maradtam... Kislány arcom nézett velem szembe. Talán percek is elteltek, míg felocsúdtam a látványból. Annál is inkább, mert anyám hangja újra megszólalt, hogy nem melegíti újra az ételt. Gondoltam, ott a mikró - mit kell azt melegíteni? De persze tudtam, hogy azt sem tudja mi az a mikró. Persze ilyen koromban – mint amilyen arc tekintett ki a tükörből - még én sem tudtam.
Magamra néztem. 6-7 éves forma, piros ruha - még aputól kaptam, mikor megégtem. Fehér szandál - mindig feltörte a sarkam, de nagyon szerettem. Leszálltam a sámliról, s szótlanul leültem enni. Borsóleves. A kenyér mellette. Mióta kivették a mandulám, mindent kenyérrel ettem, még a dinnyét is. Anyu nagyon ízletesen főzött. Szakácsnő volt a vasgyárban. Az ízek benne voltak a kezében. Elrontani akarattal sem tudta az ételt. Láttam, hogy figyel. Szemeit gyanúsan összehúzta. - Nagyon csendben vagy te lány - mondta. Gyorsabban kezdtem enni, hogy teli számtól ne tudjak válaszolni.
Vagy talán csak azért, mert féltem gyermeki hangom hallani. Emlékszem erre a koromra. Nagyon nem szerettem. Folyton felnőtt akartam lenni.
- Ha megebédeltél, át kellene menned a boltba – szólt Anyám. Az étel gombócba gyűrődve akadt meg torkomon. A félelem, amit mélyen elrejtettem magamban, most világosságra tőrt.
- Anyu, muszáj? – kérdeztem reménykedve, hogy meggondolja magát.
- Szeretném. Kifogyott a liszt. A kezem csupa tészta, viszont kellene az utánpótlás – tette hozzá, miközben felemelte ragacsos tésztától maszatos kezét. Féltem, de még nem tudtam, hogy mitől. Csak a sötét érzés ólálkodott fejem körül, s csak zümmögött halkan, érthetetlenül. Csendben kanalaztam tovább a levest. Húztam az időt. Az utolsó cseppet is megvártam, míg lecsorog a tányérról, bele a kanálba. Éreztem, hogy Anyu egyre idegesebb ettől. Tudtam, ha eléggé kitartó vagyok, meggyúrja a tésztát, megmossa kezeit, s szó nélkül átmegy a boltba - ami a házunktól 20 m-re volt. Mondtam volna, de nem jött ki hang a torkomból. Ránéztem, lopva… Szomorú arcán a barázdák mélyebbnek tűntek. Ezt nem hagyhatom – tőrt fel belőlem az akarat. Ezért jöttem, meg kell tudnia.
- Anyu… - rekedtes hangom idegennek tűnt. Lehet, hogy nem is hallotta. Nem reagált. Talán megharagítottam – futott át agyamon. A félelem, hogy nem lesz több esély, erőt adott.
- Anyu – szóltam erőteljesebben. – Átmegyek… Csak nagyon… Nagyon félek – tőrt ki belőlem akadozva. S azzal az ablak felé fordultam, számat jól beharapva, hogy a fájdalom elvegye a figyelmem szememből elinduló könnycseppjeimről.
Éreztem teste melegét, s a belőle áradó aggodalmas szeretetet. Ebből tudtam, hogy ott áll mögöttem közvetlen. Lassan megfordultam, s könnyes arcom rászegeztem.
- De hát mi a baj? Mitől félsz? – s közelebb húzta a hokedlit. Majd térdére ültetett, megsimogatta arcom, melynek következtében puha tenyere felitatta égető könnyeim. Hüppögve, nagy – nagy sóhajokat vettem, s elmeséltem neki hogyan fenyegetett meg a szomszéd fiú – bicskával a kezében – hogy ha még egyszer meglát az úton, kikészít. S, hogyan ígértette meg velem, hogy senkinek egy szót sem szólok erről. Hát én be is tartottam. Inkább nem mentem sehova. Nem játszottam senkivel, s a szavam is egyre ritkásabb lett.
Anyám szemembe nézett mélyen, hosszú percekig. Aztán letett öléből, felállt, s kiment a házból. Én csak álltam a konyha közepén. Meg sem mertem mozdulni. Nem tudtam, hogy most elhitte, vagy nem. Nem tudtam azt sem hova ment. Utána akartam menni, de a lábam nem mozdult. Jó félóra is eltelt mire újra lépések hangját hallottam a teraszról. Behunytam szemem. Akármi is lesz, nem akartam tudni. Nem akartam ott lenni. Egész életemben menekültem - hátam mutatva a gondoknak. Mindig gyorsabb voltam. Csak azt felejtettem el, hogy a gondok – mint egy utánfutó – utolérnek. S ahogy ezt megértettem, megértettem azt is, hogy miért vagyok itt. Hát, befejezem. Életemben először küzdök is az igazamért. Lassan nekiindultam. Óvatosan kinéztem a teraszra. Anyám ruhájának szélét láttam, ahogy lengette a szél. Tettem egyik lábam a másik után. S végül ott álltam mögötte. Dohányzott. Még sosem láttam. Idegesen remegő keze még így is gyönyörű volt. Minden erőmet összeszedve belekapaszkodtam. S éreztem, ahogy visszaszorít a keze. Nem nézett rám. Sírással küszködött.
- Anyu… Ugye hiszel nekem? – kérdeztem halkan. Kezével szipogó orrát megtörölve, elmosolyodott.
- Igen kicsim. Hiszek. Nem kell már félned – tette hozzá. – Nem fog bántani. Óvatosan, Anyám szoknyája mögül átnéztem a szomszédba. Csend volt. Még a kutya sem ugatott.
- Gyere, menjünk át együtt a boltba – szólt, s közben szorította izzadtságtól nedves kezem. A járda lejtős volt. Szerettem rajta végigrohanni. Most csak lassan mertem. Ösztönösen elhalkultam, ha a szomszéd ház közelében jártam. Egy autó jött oda. Kiszállt egy magas férfi - öltönyben, aktával a hóna alatt. A szomszéd bácsi megjelent a ház sarkán. Intett, hogy menjen nyugodtan. Sátán, - a kutya – meg van kötve.
A boltból visszafelé láttam, ahogy a magas öltönyös, és a szomszéd fiú beült a kocsiba. Bálint bácsi szomorúan intett utánuk. Majd észrevett minket, s elindult felénk.
- Sajnálom – szólt Anyám. Én értetlenül figyeltem beszélgetésüket.
- Semmi gond. Sok baj volt vele. Mi sem bírtuk már. Tudtam, hogy egyszer eljönnek érte – mondta halkan. Majd rám nézett.
- Nem akart ő megijeszteni, csak beteg szegény. De most már ne félj te sem – simította meg kedvesen hajam. Azzal visszafordult a ház felé, s szótlanul elindult. Mint ahogy mi is…
Furán éreztem magam. Sok-sok év súlya egyszerre szakadt le rólam. A rengeteg visszafojtott szó, egyszerre akart feltörni belőlem. Kavargó gondolatok hadakoztak egymással, s kongtak visszapattanva a meghatottságtól csendben üzérkedő tettekről. Anyám úgy nézett rám onnantól, mint ahogy sosem láttam még. Köszöntem a percet, hogy újra láthattam felhőtlen, boldog arcát. S minden pillanatát mélyen magamba égettem…
Megtorpantam a ház sarkánál. Ismerős ruhára lettem figyelmes. A gyermek csendben, boldogan játszott. Nem akartam volna megzavarni… S minél közelebb léptem, annál távolabb kerültem. Mintha húzott volna valaki vissza.
- Hagyd őt… már rendben van – szólt egy hang mögöttem. A vég hangja volt. Nem akartam látni, nem akartam hallani. Csak Anyám akartam… Újra. De minden pillanattal távolabb került. Dühösen megfordultam, s ütöttem ott ahol csak értem. Majd lerogytam, s tehetetlenül sírni kezdtem.
- Sírj csak, sírj! – mondta, miközben mellém ült, s türelmes csendben kivárta, míg abbahagyom. Nem akartam felállni. Nem akartam szembenézni vele. Fájt a valóság. Fájt, amibe taszított. Nem akartam már tovább érezni. S aztán éreztem a nap melegét. Hallottam a madarakat, s vágytam látni is. Vágytam velük repülni szabadon.
- Tedd, ha azt szeretnéd – szólalt meg mellettem. Ránéztem. Bravó – gondoltam magamban – most már még gondolkodni sem lehet szabadon. Aztán meg is bántam. Hisz ő nem tehet semmiről… Csak segíteni próbál. Az egyetlen lény, - aki lát, hall, még gondolatban is - s megint csak elűzném magamtól. Reménytelen egy eset vagyok. Éreztem kezét kezemen. S a hangot… - még sok dolgunk van, eleget pihentünk - mi keményeket ütött fejemben, mint a déli harangszó.
- Hm – fordultam felé – Ezért kellett visszamennem? Hogy elmondjam? – csengett keserűségtől hangom.
- Te tudtad ezt! – szegeztem neki a vádat könnyeim közt erélyesen. – Anyám halála előtt még elmondtam neki. S akkor azt kérdezte: „Miért nem mondtad akkor?”… - a felismerés immár tényként hatolt át rajtam.
- Nem! – mosolyogott – Te tudtad. Én csak visszavittelek oda, de az utat, te mutattad meg.
- Akkori énem, talán boldogabb lesz – tettem hozzá, mintegy biztatásul.
Az események fordulata felkavart. De hát kit nem, ha az én helyemben lett volna?
- Mindenkivel ez történik? – fordultam hozzá hirtelen. Arca komollyá vált. Szeme a távolba révedt. Türelmetlenül vártam a választ.
- Igen? Mindenkivel? – fogtam meg karját, s erőszakos kérleléssel megráztam. Rám nézett. Láttam szemében a tépelődést. Az ingást. Kezem erőtlenül lecsúszott karjáról.
- Mindenki kap még egy esélyt – mondta végül… - Az csak egy szerencsétleneset, hogy te a halálod után kaptad meg – tette hozzá. Cinikusan elmosolyodtam. – Szerencsétlen eset – mormoltam magamban. Biztos oka van, mint ahogy hittem végig, hogy minden valamiért történik.
- De hát itt miért? Javítani már úgy sem tudok rajta. Vagy a végén – jutalomból – visszakapom a tökéletesen átdolgozott és boldoggá vált életem? – vágtam oda haragos elkeseredéssel.
- Nem azért vagyok melletted, hogy megmondjam, mi miért történik? Erre mindenkinek magának kell rájönnie. Én csak elviszlek életed bizonyos állomásaira.
- Állomásaira? – kérdeztem vissza csodálkozva. Magam elé néztem. Láttam a következő törést, s megriadtam. Hirtelen megfogtam ruhája szélét és kértem, ne tegye.
- Óh ne! Én nem akarok oda visszamenni. Kérlek, ne tedd! – könyörögtem neki. Eszembe jutott a hosszú évek kínlódása. A gyötrelem, veszekedések, könnyek…
- Látod… - szólt közbe halkan. – Pont ezért kell visszamenned, hogy ez az ijedt rémület elsimuljon.
Szemébe néztem, ami egyre távolodott. Nyúltam utána, de ujjaim nem érték el. Mint egy sebes folyó, - mi elszakít a közegtől – vitt egy erő. Magával sodort, s én tehetetlen farönkként úsztam felszínén. Majd már nem küzdöttem. Hagytam, hogy kimerült testem vigye kénye-kedvére…

- Kislány! Le fogsz égni – szólt egy hang. Szemem – hunyorogva a nap fényétől – erőltetve nyitogattam, míg megláttam egy homályos alakot felettem. Félig felkönyökölve, végig néztem magamon, s a tájon. Egy tóparton feküdtem bikiniben. Balra mellettem lányok-fiúk röplabdáztak nagy zsivajjal. Piros bikini – tudatosult bennem. Franc… A meglepődésem, az első ocsúdásig tartott. Ideje lehűtenem magam - avval beugrottam a hűs vízbe.
Úsztam egy darabig, majd megfordulva visszanéztem a partra. A falka.
- Gratulálok – kiáltottam a semmibe. – Ezt aztán jól elintézted nekem. Jobb már nem is lehetne.
Dühödten újra úszni kezdtem, egyre beljebb. Karcsapásaim erejébe fektettem minden mérgem. A túlsópart közelebb volt már, mint az innenső. Egy kis szigethez értem. Tetszetős formája úgy illeszkedett a természetben, mint anya a csavarhoz. Lelket bizsergető érzés futott át rajtam. Rendben – nyugodtam bele könnyen. – Itt maradok. Itt jó. Nem bánt senki, még gondolkodni sem muszáj – töprengtem. Leheveredtem a fűbe. Finom selymessége úgy karolt át, mint apró pici kezek sokassága. Álmodni sem lehetett kellemesebbet.
- Szia – törte meg egy hang az idillikus állapotom. – Aj, hogy mindenhol van valaki – dühöngtem magamban. Nem mozdultam. Vegye úgy, hogy itt sem vagyok… Sötétet éreztem, s hűvös fuvallatot. Kinyitottam szemem, s tenyeremre támaszkodva felemelkedtem.
- Bocsánat, nem akartalak megzavarni – szólt a fiú. - Csak egyedüllétre vágytam, s jöttél te, – mintegy sellő – s már nem bánom, hogy meg kell osztanom veled a szigetem – mosolygott huncutul.
- Szigeted? – kérdeztem kétkedve. Kacéran elhúzta száját, mely kis gödröt varázsolt arcára.
- Na jó. Szigetünket – egyezett bele, miközben mellém heveredett.
- A világ legjobb dolga – felhőtlen sütkérezés, egy gyönyörű lánnyal! – azzal kezeit feje alatt összefonva, behunyt szemmel élvezte a gondtalan perceket.
- Ismered őket? – intettem fejemmel a part felé.
- A falkát? – kérdezte. – Hát hogyne! De úgy tudtam, te is közéjük tartozol.
- Igen. Persze – tettem hozzá gyorsan, azzal csendben maradtam.
- Kérdezhetek valamit? – fordult felém, megtörve a csendet.
- Csak ha komoly indokkal teszed – válaszoltam, szemem továbbra is behunyva tartva. De a kérdés csak nem jött. Gondoltam, talán meggondolta magát. Vagy túl hideg és undokul elutasító voltam? Nem számít. Semmi sem számít… De csak nem hagyott nyugodni. Felültem. Sehol senki. Eltűnt. Fázni kezdtem. A nap lemenőben volt. Narancsfényt szórt a tájra, s a víz hullámain csillogott. Azzal nyugodt tempóban, visszaeveztem magam az életembe…

- Hékás! Merre jártál? Akarom mondani- úsztál? – kérdezte Gergő.
Erős egyéniségű, rafinált srác volt. Amit a fejébe vett, azt véghez vitte. A falka úgy követte, mint vezérét, s tette azt, amit mondott. Közel éreztem magam hozzá. Közelebb, mint szüleimhez. Dühödt természetét mindig kezelni tudtam türelmes szeretettel. S ő ezt őszinte figyelemmel hálálta meg. A többiek közelebb jöttek, - s mint egy riadt vadat - körbe vettek. Égetett tekintetük, s fenyegetést éreztem felőlük. Viszont tudtam, - míg Gergő bizalmát élvezhetem – békén hagynak.
- Ma nagy nap lesz csajos! – karolta meg vállam, közelebb hajolva. Éreztem a szájából áradó sör szagát. Nem szerettem, ha iszik. Megbolondította. – Este fényes buli lesz tiszteletedre a szokott helyen. Ki nem hagyhatod – mondta határozottam, miközben a többiek felé nevetett.
- A 16. mégiscsak egy komoly alkalom egymás közelebbi megismerésére. Nem igaz skacok? – kacsintott helyeslést várva a többiek felöl.
Buli – ízlelgettem nyelvem közt a szót… Még mindig jobb, mint otthon savanyodni. Unalmas tv-csatornákat kapcsolgatva, s 22-kor hallani Apám hangját, hogy : „ Na most már alvás!” Brr… Inkább akkor ez.
- Rendben, akkor este – fordultam feléjük mosolyogva, miközben hüvelykujjam felfelé emeltem mind két kezemen.
Hazafelé indultam. Hm… haza. Milyen különös érzetet kelt bennem. Minden nappal idegenebbnek éreztem. Egy ideje már csak aludni jártam haza. A tanulás sem érdekelt. Szüleim, testvéreim szentbeszéde a fülemen jött már ki. Ha nem kellene tiszta ruhát váltanom… Ez az! Elköltözöm! Összepakolok és megyek. Anyám titokban sírni fog, amit szemtől-szembe kemény szigorral takar. Apám visszatart majd, de nem elég erélyesen. Így, csak egy búcsú puszit kap. Gergő egyedül él, szívesen fogad. Annál is inkább, mert már egy ideje bombáz evvel. Így győzködtem magam, míg meg nem láttam a buszmegállóban a délutáni fiút a szigetről. Megörültem neki.
- Szia – léptem hozzá hírtelen. Csodálkozva rám nézett.
- Nahát… Köszönni is tudsz? – kérdezte hideg elutasítással a hangjában. Kezdeti lelkesedésem alább hagyott, de nem adtam fel.
- Rossz kedved van? – léptem elé útját állva, hogy elmehessen. Ismerős gödröcskéket rajzolva arcára, - cinikus mosolyt felém villogtatva – rám nevetett.
- Csak akkor kérdezz, ha komoly indokkal teszed – vágta oda, majd kikerülve felszállt a buszra. Követtem, bár ez nem az én járatom volt. Magával ragadott valami sejtelmes húzóerő, s még volt időm a buliig. Leültem mellé. Idegesen rám nézett.
- Tudtommal te nem erre laksz! – mondta sokat mondóan, s nem éppen kedvesen.
- Te meg ezt honnan tudod? – kérdeztem vissza kíváncsi meglepődéssel. Zavarát palástolva, kinézett az ablakon. Kerestem a fejemben a felismerést, ami választ adhat.
- Talán egy suliba járunk? – szegeztem neki a kérdést bizakodva, hogy jó úton járok.
- Mi? Látom, mély nyomot hagytam benned – nézett ki újra a sötétbe.
- Jól van! Ne haragudj! Tényleg nem emlékszem, de van benned valami, amit nem értek, s szeretnék a végére járni – mondtam őszintén.
- Kérdezni akartál valamit a szigeten – folytattam a próbálkozást.
- És? – kérdezte olyan hangnemben, hogy semmi kedven nem volt a további beszélgetéshez. Körül néztem. – Mit keresek én itt? – kérdeztem magamban. Felálltam.
- Igazad van. Nem kell erőltetni semmit, ami nem jön magától – mondtam halkan, s azzal leszálltam. Érthetetlen könny csorgott végig arcomon, s nem értettem okát.
- Várj! – futott utánam. – Tényleg nincs jó napom. Ne haragudj! – tette hozzá kérlelőn.
Csak mentem csendben, s ő mondta- és mondta fáradhatatlanul, hogy milyen fordulatok történtek a nap folyamán vele…
- S a legrosszabb az volt, – hallottam hangját – hogy egy gyönyörű sellő kikosarazott – mondta sokat sejtetőn, s megállt várva a hatást. Megtorpantam, ahogy agyamban a hallottak értést kaptak. Visszafordulva láttam arcán az ismert mosolyt, s széttárt karjai bocsánatért esedeztek. A látvány megnevettetett.
- Milyen programot terveztél ma estére? – futott mellém, kezét szívére téve. – Ugye semmilyent.
- De igen. Van programom, s nem hagynám ki semmiért és senkiért – néztem határozottan az arcába. Amit persze nem hitt el, mert mosolyom elárult.
- Töltsd velem az estéd további részét – vált komollyá.
- Miért tenném? – kerültem ki utamba álló testét. Haladtam tovább, míg ő ott futkározott körülöttem. – Mondj egy okot, hogy miért tenném? – tettem fel a kérdést, miközben tudtam, hogy nincs komolyabb ok a barátaiménál.
- Ez egyszerű… Szeretlek! – vetette könnyedén a sötétségbe az okot. Karjait ismét széttárva várta a mindent eldöntő döfést. Úgy állt ott, mint Jézus a kereszten. Fejét félrebiccentve, behunyt szemmel. Felette a lámpa, - mintha csak színházi kellék lenne - tökéletes körben világította meg. Sosem voltam részese még szebb látványnak. Magával ragadó és megkapó volt a pillanat…
- Sajnálom. Már elígérkeztem. De gyere el velem. Baráti összejövetel lesz ma, szívesen látlak – tettem hozzá kedélyesen.
- Hm… - bágyadt el a fiú. – Inkább egyedül tölteném veled. Tudod – folytatta közelebb hajolva – ne sértődj meg, de nem bírom a barátaid. S ők sem engem. Nem egy jó társaság. Nem is értem miért lógsz velük folyton? – rándította meg vállát.
Elgondolkodtam. Belenéztem szemébe, s megrettentem tőle. Megrémített őszinte tisztelete, s ahogy állta bátran és délcegen nézésem. Ki ez? – futott át agyamon. Úgy ismer, mint még én sem saját magam. Jön és elbizonytalanít. Honnan veszi a bátorságot hozzá, hogy átírja az estém? Megmondja, hogy mit tegyek. Senkinek soha nem tűrtem. Mégis ez a szempár olyan őszinte hittel csillogott… Annyi szeretet áramlott felőle, hogy nem akartam fogságából szabadulni. Nem vonzott már a buli. Se a nekem szánt különleges meglepetés. Itt akartam elveszni két karjában, s melegséget árasztó két szép szemében. S akkor eszembe jutott a tervem. Költözés. Barátok. Számítanak rám. Ránéztem a fiúra. Éreztem, nem kérlel többet. Ha most döntök, az a végleges lesz számára. Nem fog többet harcolni, küzdeni, győzködni. Ürességet éreztem, s vívódtam a két út között. Gondolatok özöne kavargott fejemben. A délután, a sziget. Mi, miért történt? S ki vagyok? Ki vagyok?! …
- A következő sarok az én utcám – törtem meg a csendet. Hallgatott. Vágytam rá, hogy szóljon megint: „Ne menj el!” De nem tette. Tudtam, hogy arra vár én mondjam. Lassabbra vettem a sétát. A csend kopogott köztünk. Nehéz botja minden lépésnél lábamhoz ütődött, mintegy visszafogva. Éreztem a felelősséget. Éreztem erejét, s tudtam, tennem kell ellene. Hirtelen döntéstől vezérelve, - - elélépve - útját álltam. Számíthatott tettemre, mert egyáltalán nem lepődött meg. Csak csendben nézett, magához húzott, s megcsókolt…

Egy erő kirántott a testből. Oly hírtelen, hogy csókját még számon éreztem. A mámor még bennem volt. Fentről még láttam, ahogy együtt bemennek a házba, s aztán már csak a zuhanás volt…
Gyorsan közeledett a föld. Éreztem mágneses vonzatát. A súrlódás fájt, de nem jobban, mint a törés. Megélni újra a repedést. Beleveszni a szakadékba. S tudni, hogy feletted a hullám összecsap, mindennél fájdalmasabb.
- Tudom, hogy nehéz, de tegye könnyebbé a tudat, hogy megmentetted – szólt fejemben a hang.
- Ne gyere közelembe! – kiáltottam a sötétségbe… Tudva, hogy biztosan hall.
- Meddig akarod még gonosz és kegyetlen játékodat űzni? Ha meghaltam, legyek igazi halott, mint a többi – akit szépen eltemetnek. Miért nem hagysz már békén? – csaptam hevesen a levegőbe. A sírás, fullasztóan szorította torkom. Tehetetlen dühöm rángatta testem. – Utálom ezt. Rosszabb, mint az életem volt – motyogtam magam elé. – Ments meg! – könyörögtem felé.
Meleg érintést éreztem hátamon. Jól esett. Anyám jutott eszembe, mikor hasfájásom szüntette meg egy kellemes hát simogatással. A jó érzéstől libabőrös lettem. Végig futott testemen. Fejem búbjától, lábam ujjáig. Fáradt testem feltöltötte egy erő. Könnyednek és pihentnek éreztem magam. Elmúlt a keserű szájíz. S vele múlt a rázkódó sírás is. Végtelen nyugalom töltött el keze érintésétől. Szeretnék még én így simogatni.
- Nem nagy tudomány. Te is tudsz – válaszolt a gondolatomra.
Ismét eszembe jutott, hogy a gondolat szabadsága immár fogságba ejtett vadhoz hasonlatos, s lángoló titokzatossága nyílt és egyenes térré vált számára. Egyszer majd csak megszokom, hogy a szó hallhatósága fölösleges zaj, s hogy a cselekedet foghatósága hiábavaló munka. Mint ahogy azt is meg fogom szokni, hogy az eledel testünk számára egy beidegződött emberi szokás csak, s hogy minden, amit eddig valósnak hittünk, az csak varázslatos képe az igazi valóságnak. Nem néztem rá, de tudtam, mosolyog. Amit éreztem, szeretet volt. Csak még felvértezve emberi gyarlósággal. Dühvel, tehetetlenséggel, s fáradt indulatokkal. De már csak tehetetlenül kapálóztam a megszokottságban. Ideje volt felülemelkedni rajta, s ott hagyni az elenyészetnek. Tudtam mi következik. Életem eddigi legnehezebb döntése, melyet olyan könnyen hoztam meg, hogy még „ő” is meglepődött rajta. Ismertem a változtatás útját is. Világosan láttam a lehetőséget, ami egy másik út felé terel majd. A fájdalom mélyen lelkembe marta éles karmait. Az elvesztés reménytelensége könnyekké alakult, s hangtalan koppanással ért földet a puha talajon. Pillanatra meginogtam, hogy akarom-e én ezt? Fordíthatok-e a sorson akkorát, hogy egy élet felöl döntsek? Halálosan rettegtem elveszteni „őt”. Ráncos kezét vállamra tette. A válasz benne ült szemében. – Ne félj, nem vesztheted el azt, aki nem volt a tiéd – sugallta kedvesen. S én hittem neki. Láttam szemében az utam, s a választásom is. Tudtam, készen állok Meg sem lepődtem már. Nem ellenkeztem. Felelősségtől duzzadó tekintettel vártam a következő állomást…
De nem történt semmi. Nem értettem. Mégsem vagyok kész? – kérdeztem tőle hangtalan. Fejével egy irányba nézett, szemét egy pontra szegezte. Arra néztem én is. Nem láttam jól, így közelebb mentem. Sok-sok ember rohangált minden felé. Meg akartam kérdezni, hogy mi ez, de nem volt sehol. Magamra maradtam ismét. Egy hivatal előtt álltam. Ügyintézők mindenfelé. Valahogy ismertem a járást. Belépve automatikusan a táskámhoz nyúltam, s benne a belépőért. Hol is lenne, ha nem a vállamon – konstatáltam egy mosollyal. Nevemen szólított az őr, s kezembe nyomta a kulcsot. Hm… jó rég óta itt dolgozhatom – gondoltam. Megszokott folyósok kacskaringós kuszasága. Mindig csodálkoztam, hogy miért jó ez? Míg aztán az itt folytatott évek adták meg a választ. A folyton költöző alkalmazottak sem tudták néha, hogy merre is van az irodájuk, nem hogy még a szánt szándékkal, s alapos felkészüléssel betérő adatlopók. Benyitottam. Az asztalomon levelek, félbehagyott munkák. Kávé illatát éreztem, s az irányba vettem utam. Hm… de rég kávéztam. A konyhába belépve, – mint egy álomban – régi ismerősök látványa fogadott. Elveszett arcok sokassága ébredezett elmémben. S egy hang – melynek gazdáját még nem láttam, de már messziről égetett.
- Áh, lányok! Hát itt bujkáltok? – szólt mindenkihez, de jelentőségteljes figyelme elárulta, hogy csak nekem szegezte a kérdést. Attila jó humorú ember lévén, szinte mindig mosolyt csalt az arcunkra. Szeretetteljes lénye bevilágította a szobát, s hamar engem is levett a lábamról. Az első randink egy mozi volt. Emlékszem majd megfulladtam, hogy ne érezze, kapkodom a levegőt. A közelében jól éreztem magam. S ez a varázs szédített meg. Ha minden igaz, nemsokára megkér, hogy menjek el vele egy lagziba. A legjobb barátja nősül…
- Nem jössz ebédelni? – kérdezte kedvenc kolléganőm. Éhes voltam, de semmi alkalmat nem akartam adni a találkozáshoz. Így nemmel feleltem. Brávó. Képzeletben megveregettem vállam. Az első nemen túl vagyok. Kezem ökölbe szorítva felemeltem, s mint mikor azt adjuk tudtára valakinek csak így tovább, határozott örömmel lelkemben meglendítettem.
- Kopp-kopp – dugta be fejét Attila az ajtón. – Hát te meg mit árválkodsz itt? Kint jó idő van, gyere piknikeljünk – fogta meg kezem ellenkezést nem tűrve. Ennyit a nemről – gondoltam. Valóban kellemes idő volt. A parkban csend és nyugalom fogadott. Igazi felhőtlen békés környezet. Ha tehetném, sosem mennék meleg, áporodott étterembe ebédelni. Attilának mindig remek ötletei voltak. Ezért is volt nehéz neki nemet mondani.
- Kérdezhetek valamit? – mondta két harapás szendvics közt.
- Csak ha komoly indokkal teszed – válaszoltam rá ösztönösen, s magam is meglepődtem az időrétegek és események ismétlődő, lehetőségszerű fedésére. Láthatólag nem értette a válaszom, s én nem akartam hosszas magyarázkodásba kezdeni, vagy azt mondani csak egyszerűen: „Tudom mit szeretnél.” Így bólintottam, hogy persze kérdezhet…
A piknik kezdett egy idő után terhessé válni. Nem is figyeltem mit mond. Folyton beszélt. Kizártam a fejemből, s a fán éneklő madarat néztem. Szerettem volna inkább „az” mellett lenni. Vele énekelni, szárnyalni magasan- felhőtlen szabadságban. Követni a kicsinyeihez, megnézni egy etetést, egy röptetést…
- Nem is figyelsz – térített vissza a földre hangja.
- Bocsánat. Tényleg nem itt járok. Sok a munkám. Most tértem vissza szabadságról, s összegyűlt. Így most jobbnak érzem, ha visszamegyek. De te csak maradj nyugodtan tovább – tettem hozzá, de már mentemben…
Munkámból felocsúdva, a telefon csörgése zökkentett ki. Ő volt. A hátam közepére kívántam, de kedvességet erőltettem magamra.
- Te még dolgozol? Otthon kerestelek. A Mamád mondta, hogy még bent vagy – tette hozzá lelkesen.
- Igen. Ha belemerülök, így járok – feleltem.
- Nem válaszoltál még a kérdésemre. Igen, vagy nem? – tette fel a kérdést, jó szünetet hagyva a gondolkodásra. De nekem nem kellett idő. Azonnal tudtam a választ.
- Nem. Köszönöm, de nem. És légy szíves ne kelljen megindokolnom – mondtam határozottan. Hangjában szomorúság bujkált, s csendben elköszönt. Egyáltalán nem éreztem könnyebbséget. Sőt. Nagyon is rosszul éreztem magam. Eddigi életemben az erőltetés sosem vezetett jó útra. Utólag minden ilyen beleegyezésem végül megbántam. Nehezem tudtam komoly indokot találni egy felkérésre, hogy miért nem szeretném megtenni. Így az unszolás vége az lett, hogy elfogadtam. Azért, hogy végre ne kelljen folyton „nem” utáni indoklásokba gabalyodnom. Miért nem értik, hogy a nem, az nem? Mindig avval indokolják, hogy a nőnél a „nem”, az egy jel a további közeledésre. Van mikor tényleg így van, de azt egy férfinak érezni és tudnia kell, hogy mikor érezhet egy „nemet” igennek. Vagy nekem kell határozottabban fellépnem. Mint ahogy most tettem. Lehet, hogy húzni fogja pár napig az orrát, de később egyikünk sem érzi majd kellemetlenül magát. Nem tudtam a munkára tovább koncentrálni. Bezártam az irodát, s hazafelé vettem az utam. Nem hittem a szememnek, mikor kiléptem a hivatalból. Attila a kocsiban ült, s intett, hogy menjek oda. Más sem hiányzott, mint egy kínos magyarázkodás. Ennek a pasinak nem lehet nemet mondani? – dühöngtem magamban.
- Szia. Hát te? – kérdeztem felelősségre vonós hangsúllyal a hangomban.
- Meginnál velem egy italt? – kérdezte olyan bárgyú szemekkel, hogy Shrek „macskája” is megirigyelhette volna. Nagyot sóhajtottam.
- Te sosem adod fel? – kérdeztem beletörődve.
- Tudod… Lehet, hogy a csatát elvesztettem, de cél a háború – válaszolt frappánsan.
Mit veszthetek? Egy ital belefér – gondoltam, azzal beültem a kocsiba. Közel két órát beszélgettünk Érvek, ellenérvek. Kínos mosolyok válasz helyett. Egyszóval borzasztó volt. Nem akartam megsérteni, így nem adtam konkrét elutasító választ sem. Aminek az lett a vége, hogy újra reménnyel teli orcával járt az elkövetkezendő napokban dolgozni. Én meg egyre kellemetlenebbül éreztem magam. Egyrészt magam miatt, másrészt miatta. Mennyire nehéz a dolgokat úgy simítani, hogy sehol se türemkedjen ki a „ránc” – mely bontaná hullámaival az egyenességet. Ez az! Egyenesség. Mit köntörfalazok én itt? Mikor annyira egyszerű… Másnap kisimult arccal léptem be az irodába. Ragyogtam, mint a nap. A vak is észrevehette volna a változást rajtam. Semmi kétségem nem volt az felöl, hogy ma végleges megoldást találok. A munkával gyorsan haladtam. A kedvem káprázatosan alakult. Péntek lévén, még a hétvége hangulata is segített. Lassan ebédidő. Tudtam, akkor benéz hozzám. Teltek a percek, s aztán múltak, de nem történt semmi. Nem bírtam tovább várni, gondoltam megkeresem. Az irodája zárva volt. Meglepődöttségemben, további irodákba nyitottam be, hogy látta-e valaki? De senki nem tudott róla. Fura. Be sem telefonált, hogy nem jön dolgozni? – kérdeztem magamtól. Órámra nézve eldöntöttem, ha így alakult, akkor így is marad. A kezdeti lelkesedésem most átcsapott egy megoldatlan dolog utolsó rúgásává. Éreztem, hogy a dolgokat nem alakíthatom úgy, ahogy szeretném. Vannak szabályok. Mégpedig a mások szabálya, amit én nagy ívben figyelmen kívül hagytam. Önző és dilettáns módon alakítottam ki magam akaratát. Szégyelltem magam. Egy gondolat suhant át fejemen. Telefon. Felhívom telefonon. Amit még sosem tettem. Nem szerettem a „műanyaghangú” beszélgetést. A gyomrom mindig görcsberándult, ha telefonálnom kellett. Főleg ha számomra kínosnak ígérkezett a beszélgetés. De most nem volt mese. Muszáj a dolog végére pontot tennem. Kikerestem számát, s tárcsáztam… A vonal túlsó végén egy hang szólt bele, az ő hangján. Meglepődött, s nem tudta mire vélni, hogy hívtam. Gyorsan elmondtam mit szeretnék, s kértem egy randit is tőle. A válaszán én is meglepődtem. Randevú egy óra múlva…
A kávéház teraszán ült. Iszogatta az ásványvizét, s lassan kevergette a kávéját. Figyeltem egy darabig, s figyeltem magam is, vált-e ki változást bennem? Semmit nem éreztem. Odaléptem. Megálltam felette, s csendben szemébe néztem. A tőle megszokott előzékeny mozdulat, most megtorpant. Nem tudta mire vélni a viselkedésem. Kezemmel intettem, hogy csak maradjon nyugodtan ülve. Majd én is leültem, s csendben néztem tovább. Egy idő után játéknak vélte, s állta tekintetem zavar nélkül. Azután mégis megijedt, s szeme ide-oda nézelődött. Elmosolyodtam.
- Rendben. Akkor szóban mondom el, amit szeretnék. Kérlek, ne szakíts félbe! Ne mondd, hogy „de…”! Csak hallgass végig – mondtam továbbra is szemébe nézve. Közben a pincér jelent meg - a legjobb időben, mikor még nem zavar. Kértem egy gyömbért. Míg kihozta, csendben ültem. Attila meg feszengett. Kicsit sajnáltam. Azt a háborút, már rég elvesztette. Sosem éreztem magamban nagyobb magabiztosságot és muszájt, hogy elmondjam, amit el kell mondanom. Az üveg oldalán figyeltem a lefolyó cseppeket. Ahogy lejjebb ért, úgy lett egyre teltebb, erősebb… Jelnek vettem ezt is. Ujjammal segítettem útját. S az üveg aljánál az asztalon már kis tócsába tömörült.
- Akkor folytatnám – s vettem egy nagy levegőt. – Tudom, hogy terveid vannak velem. S nem csak tudom, érzem is. Hiszen minden alkalommal érezteted. Erre a válaszom, nem akarom. Nem akarok része lenni életednek. Legfeljebb csak barátilag. Ha neked ez így jó, állok elébe. De ne várj tőlem olyan dolgokat, amit nem akarok megtenni. Nemet mondtam az esküvői meghívásra. Nem azért, mert nem szeretem az esküvőket. S ezután nemet mondok a piknikekre is, ha nem adod fel ezt a háborúsdizást. Nem kell harcolnod, mert nincs miért. Nem szeretnék a szerelmed lenni. S nekem sincsenek ilyen terveim veled. Kérlek, ne erőltesd a dolgot, mert csak magadnak okozol majd kellemetlenséget, hogy ha indulatosan és sértőn elutasítalak.
Kis szünetet hagyva, hogy eméssze, belekortyoltam az üdítőbe. Kellemes íze mindig jól esett. A kortyok közt néztem a reakcióit. Gondolatok tükröződtek arcán, de úgy láttam az értés- a megértés is köztük van. Kedvesen, bíztatón rámosolyodtam. A távolba nézett. Csak most értettem meg igazán azt a nézést. Fájdalom volt benne. Az elvesztés fájdalma, s ez nem könnyítette meg a helyzetem.
- Kérlek, ne tedd ezt – mondtam halkan. – Nem a világ dőlt össze, csak egy másik utat mutatok. Mellettem nem lennél boldog, s én sem melletted. Ha szeretsz, ezt megérted, s talán majd meg is látod az igazam.
A szomorúság arcán, átcsapott sértődöttségbe. Nem szerettem ezt az arcát. Megijesztett, mert ilyenkor kiszámíthatatlan volt. Féltem elvesztem a határozottságom, s ijedtségemben a fonalat is. Kétségbeesésemben, hogy több hibát még véletlenül se ejtsek, belekortyoltam italomba. Szótlanul teltek a percek. Kínos hallgatás ült közénk. Végül nem bírtam, s felálltam
- Ha most azt hiszed, hogy nekem ezt könnyű volt megtenni, tévedsz. El sem bírod képzelni mekkora áldozatot hoztam. De persze hiába is mondanám, úgy sem értenéd. Nehogy azt hidd, hogy csak neked fáj – azzal elmentem…
A fájdalom csak most ért el igazán. A lábam alig bírta magam alatt tartani testem tömegét. Mintha ólomsúlyok lógtak volna rajta. Nem Attila elvesztése fájt, hanem a meg nem született gyermekünk.
Erőm végleg elhagyott. A hiány bennem felülmúlt minden eddigit. Tátongó űrnek éreztem bensőm. S az utolsó - amire emlékszem - egy kocsi szélvédője…

Világos volt. Erőtlenül nyitogattam szemhéjam. A fény fájt a pupillámnak Szúrósan hasított bele. Az elmém képei lassan tértek vissza. Tudatosult bennem, hogy egy kórházban vagyok. Nővérek szaladgáltak ágyam körül. Csövek lógtak mindenhol, s a levegő vétel is nehézkes volt a légcsövembe vezetett csőtől. Egy erélyes kéz megfogta, s kihúzta. Öklendeztem tőle, de ha lett volna hangom, megköszöntem volna. Végre nem akadályozott. Féltem, hogy az eddig valóságnak hitt dolgok, mind csak álmok voltak. Ki vagyok? – harsogott fejemben a kérdés. Amennyire a csövektől tudtam, körbenéztem. Ágyamnál egy alak ült. A fénytől nem tudtam kivenni arcát, de meleg kezét éreztem kezemen. Ezek szerint érzek. Mennyi az esélye annak, hogy egy kórházon fekve látom magam álmomban? Mennyi az esélye, hogy hallom a gépek ütemes pittyegését szívem ritmusára? A képek mélyről törtek elő. Mi volt ez? Nem emlékszem semmire. Most meghaltam, vagy sem? Valaki adjon már választ? – nyöszörögtem. De érthetetlen gesztikulálás hallatszott csak.
-Csss… - csitított a kéz gazdája ágyamnál. – Ne beszélj. Minden rendben lesz – hallottam meleg hangját. Megnyugtatott ismerős lejtése. Erőltettem agyam, hogy emlékezzen. Kié-e hang? S végül megláttam őt fejemben. Azt hiszem, elmosolyodtam. Vagy valami ahhoz hasonlót tettem, de fájt az is. Az orvosok, nővérek meg csak szaladgáltak. Kérdeztem volna „miért?”, de hang nem jött ki a számon. Mi történt? – kérdeztem volna újra. Fájdalmasan kaparóssá vált torkomból a levegő kiáramlása is nehézkes volt.
- Baleseted volt – hallottam őt a fejemben. – Most pihenj. Az esküvőre ne legyen gondod. Tudnak várni. Csak gyógyulj meg – kérlelt kedvesen.
A hangok emlékeket hoztak elő. Eső, szél, busz… Lassan minden előjött. Elmosolyodtam, s megszorítottam kezét.
- Jó élni melletted – válaszoltam. Erőtlenné vált szemem becsukódott. Az altató, s a fájdalomcsillapító szivárványszínekben táncolt angyalokat csalogatott elő. Velük akartam szállni, repkedni, s boldog mámorban úszni. Utolsó éber emlékem, - mielőtt álomba szenderültem – az ő lénye volt, s a hangja… - Várlak, hogy valóra váltsam álmod…

Vége