A minap kaptam egy feladatot. Jellemezzem- és írjam körül az embert. Átfogó fogalmazás egy karakterről. Tépelődtem, vajon hogyan is kezdjek hozzá? Hiszen az embert rengeteg dolog jellemzi, s mind-mind más. Kérdések merültek fel. Mitől lesz ember az ember? Milyen az igazi ember? Míg aztán rájöttem egyetlen személyről kell írnom csak
Benne, s vele élek...

Ma korán kelt. Könnyűnek tűnt neki, mert nem dolgozni készült. Érdekes, hogy a munka gondolata és milyensége mennyire befolyásolhatja a napi jókedvet. Vajon ez mindenkinél egyformán így van…?

A kávéja kicsit erősre sikerült, amit hozzáadott vízzel próbált gyengíteni, de az íze szerintem így is borzasztó. Eleve a kávé már egy borzasztóság. A régi megszokott beidegződés egy idő után kellemetlen tüneteket hozott magával. Így erőltette a leszokást, s pótló szerekkel helyettesítette, mint tea, capuccino. (Ezt sose tudom, hogy kell helyesen írni. Tippeket és érveket várok hozzászólásban, vagy levélben… Köszönöm.) De mostanában – számomra rejtett indokok miatt – ismét visszaszokott.

A tükör megint útban volt neki abban, hogy láthassa igazi arcát. Napról-napra elégedetlenebb. Hogy miért nem tud valaki megbarátkozni magával, nem értem… ? Pedig olyan egyszerű. Ez van… és kész. Az elfogadás, - ami persze nem tévesztendő össze a beletörődéssel – már fél siker.
Tele van szegény fóbiákkal. Beképzeli magának, hogy nem több, mint amit érez. S ha győzködöm is, ellenérvel. Örökös megújulási vágya sosem alszik. Még éjjel álmában is csak a megfelelést keresi. Aláírom egy jó szó, egy kedvesség számára tényleg a menny. S be is éri ennyivel, csak kapja meg mindennap. Ha mégsem, kiharcolja. Na nem hangos szóval. Csak úgy igyekszik finoman odaterelni a témát. S ha mégsem éri el célját, még csendesebb lesz.

Igyekszem irányítani, de egyre kevésbé sikerül, mivel még mindig keresi önmagát. Ha megtetszik neki valaki jelleme, szereti kipróbálni. Beöltözteti magát egy szerepbe… s ideig-óráig annak fényében él. De saját kis „arca” mindig kikukucskál… s ilyenkor bizony nem állom meg mosoly nélkül. Azt hiszem, nagyon szeretem… Különben mivel lehetne magyarázni, hogy még mindig elviselem?

Néha megszólít, s ilyenkor nagyon elcsodálkozom. Csillagnak hív…bizony. S mondom ezt nem kis büszkeséggel. De nagyon makacs és önfejű. Volt már, hogy magára hagytam emiatt. Bírtam vagy két óra hosszát. Azaz igazság, hogy én is tanulok tőle. S nem is munka már nekem rég ez a „beosztás”.

Amúgy sokat változott. Bár volt is mitől. De ami nagy siker számomra, azaz… hogy néha azért engedi már magát erősíteni általam. Nem sír, ha bántják. Akkor sem, ha szomorú. S nem sír- és szalad kiutakba menekülve a magánytól. Kicsit csendben marad az igaz, de csak egy újabb átlendülésig. Egyre hamarabb talál vissza önmagához. Viszont még mindig sokat emésztődik. Ha valamit nagyon nemért, képes órákig azon tépelődni… míg aztán rájön, hogy talán csak ő értett félre valamit. Ami gyakran megesik. Többet lát egyes szavak mögé, mint amit egyébként jelent. S ettől nem látja az igazi – számára jelentős – értelmét. Ilyenkor mindig „megrázom” kicsit. Viszont ha az a szó tényleg azt jelenti, mint amit… akkor érti és veszi a kalapját. Nem erőszakoskodik, hogy „ de mégis miért?” S ez jó. Egy embernek igenis legyen tartása. S soha ne szeresse jobban önmagát, mint a másikat. Ne alázkodjon meg, de ne is legyen hideg.

Szóval… ez az emberesdi dolog kezd számomra világos lenni. Remélem, sokat tanulmányozhatom még. A tudat, az elme csodálatos. Nagyon változatos, varázslatos. Csak kis rész, amit én bemutattam egy emberből. A mélységek határtalanok. Ott vannak az érzések. Bármelyik közelebbről vizsgálva megtöltene több oldalt. Félelem, harag, önsajnálat, szeretet… Rengeteg dolog, amiről beszélni lehet. S mégis… legjobban az embert, önmaga ismerete jellemzi. Bekarakterizálni bárkit is egy formába, butaság lenne. Csak bemutatni lehet egy részét.
S olyan ő, mint a tenger… Örök változás.