Beleszerettem egy növénybe.
Mielőtt mesélnék róla, kis tudományos növénytan, hogy világosabb legyen a mondandóm.

Tehát:
„A növények az élőlények egyik nagy, több százezer fajt felölelő csoportja.
Jellemzőjük a fotoszintézis, vagyis a napfény energiáját felhasználva építik fel a testüket alkotó molekulákat.”
http://nlvk.hu/gyerekoldal/tudode/biologia.htm

„ Azok a növények este összehajtják tarka szirmaikat, amelyek nagyon szeretik a meleget és a fényt. Ha árnyékba kerülnek, vagy amikor a nap már lebukott fokozatosan összecsukódnak. Így maradnak egész éjszaka és csak a napsugarak érintésére nyílnak ki ismét. A növényeknek bőséges állandó táplálékra van szükségük, amelyet a folyamatosan növekvő gyökereikkel szívnak fel. A gyökerek minden évben kicserélődnek, az elhaltak szétbomlanak.”
http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%B6v%C3%A9ny

„A száraz időszaknak káros hatása lehet a növény növekedésére, de ez mindig a növény gyökérfejlesztő képességtől függ, továbbá a talaj víztartalmától. A növények nem élhetnek víz nélkül, de veszélyes is lehet számukra, a csapadék körülményeitől függően. Szélsőségesen nedves évek terméscsökkenést okozhatnak az erőteljes átnedvesedés miatt (túl sok a víz és a növény VÍZBE FULLAD, vagy elpusztul, mert gyökere elrohad a vízben).”
http://www.atmosphere.mpg.de/enid/3le.html

„Úgy tűnik, a növények ellentmondanak az öröklődés 150 éve fennálló tudományos törvényének, a Purdue Egyetem molekuláris biológusai szerint ugyanis fejlődésük érdekében időnként jobb DNS darabokat választanak ki maguknak, akkor is, ha elődeik genetikai hibákat hordoztak magukban. A Purdue kísérletében a kutatók megfigyelték, hogy egy zsázsa időnként kijavítja azt a genetikai kódot, amit hibás szüleitől örökölt, és úgy növekszik mint nagyszülei, vagy más hibátlan ősei. A tudósok szerint a felfedezés felveti azt a kérdést, vajon az ember is rendelkezik-e hasonló potenciállal a genetikai hibák kikerülésére vagy akár kijavítására?”
http://www.sg.hu/cikkek/36198/a_novenyek_megdonthetik_a_genetika_torveny...

Szóval… beleszerettem.
Ámor néha vicces kedvében van. Az ember azt gondolná, hogy csak úgy találomra lődöz. De mivel mindennek oka van, úgy hiszem, hogy ezzel is volt valami célja. S el is kezdtem gondolkodni, hogy vajon mi?
Nyilván ha ezt osztotta részemül, akkor alkalmasnak talált a feladatra. Most felsorolhatnék magamról számtalan jó tulajdonságot, de az kissé visszásan hatna. Viszont akad kérdés bőven. Elsőnek pl. rögtön az, hogy nekem van szükségem segítségre, vagy inkább a növény van rám szorulva? Vagy esetleg kölcsönösen szükségünk van egymásra...? Egy biztos, mióta gyengéd szálakat kezdtem felfedezni magamban iránta, sokat változtam. Türelmesebb, odafigyelőbb lettem. S nagyon sok kusza szál simult el bennem. Lehet, hogy az én szerepem a történetben itt véget is ért. Csak akkor nem értem a további ragaszkodásom.
A növény gyökerei nagyon mélyre nyúlnak. Kimozdítani eddig nem sikerült. Persze ezt nem úgy kell elképzelni, hogy neki esek ásóval, kapával, s már csak a nagyharang ment meg minket. Szóval, szép emelkedő tendenciát mutatott a kedve. És voltak szép fejlődésnek induló hajtásai. Örömöm is leltem nagyon benne. Jó volt érezni a pozitív irányba való változását. De sajnos egy idő óta, nem fejlődik tovább. Hiába minden igyekezetem, szeretetem… elnyeli a semmi. Nem hogy javulna, inkább csak megbetegedik.
Arra gondolok egy ideje, hogy talán új gazdára van szüksége. Talán már az én odafigyelésem nem elegendő számára, s más törődése többet segítene neki. A szívem szakad meg, hogy csak lankad, satnyul és gyengül.
Mint ahogy az a növény is szebb, bujább amelyiket éri a napfény, mint árnyékban növekedő társa, úgy az én szívem is boldogabb lenne, ha tudnám nem én árnyékolom. No igen… ha beszélni tudna… minden könnyebb lenne. Bár lehet, hogy mondja ő, csak én vagyok süket.

Rengeteg növényem volt. Szebbnél szebbek. Szerettem is mind. De egy idő után elfáradtam a gondozásukban. Minden más – apró dolog is - fontosabb lett. S szép lassan tönkre is mentek. Aztán mikor körbe néztem, s láttam milyen üresség van körülöttem nélkülük, újra magam mellé gyűjtöttem párat. Fürdettem őket a szemem sugarával. Becéztem, simogattam, … s ők jól érezték magukat törődő kezeim alatt. Aztán évek alatt olyan növényekké váltak, amik akár kommandósként is megállták volna helyük. Masszívabbak, kitartóbbak lettek a többi növénynél. S én meg kísérleteztem a kitartásukkal. Vajon mennyit bírnak…? Míg aztán végleg megtörtek.
Pedig a növény hihetetlen energiákat tud sugározni az felé, aki gondozza. Fényes leveleit kitárva várja, hogy közelébe menj. Kedvesen rámosolyogj, megsimítsd puhaságát. Vagy épp csak észre vedd.

Hm… hát ez a növény kemény leckét ad nekem kitartásból, türelemből, megértésből. Arra késztet, hogy olyan dolgokon gondolkozzak, ami közelebb visz belső rejtett zugaimhoz. Amit hosszú évek alatt ástam be oly mélyre, hogy már magam is elfelejtettem.
S én rendkívül hálás vagyok, hogy megtisztel a szeretetével.
Pedig nem tesz érte semmit. Csak áll egyhelyben, csak vár, s csak hallgat. S mégis ezzel segít a legtöbbet.
Sajnos az ember, emberi gondolkodással megáldott lény. S mivel ha ragaszkodunk valamihez, szeretnénk kapni is érte valamit. A ragaszkodás, a figyelem, a mosoly…mind-mind egy jel arra, hogy szeretnénk a ragaszkodás tárgya felöl viszonzást kapni. Bármit. Ha elér egy pont felé ez a kötődés, önzetlenségről már nem beszélhetünk. Az önzetlen szeretet ha létezik is, hamar felőröl. Igen csak fakír jellemmel kell annak rendelkeznie, aki önzetlenül tud szeretni. Hosszú távon biztos, hogy nem egészséges.

Nos… felmerülnek újabb kérdések.
Vajon egy növény mennyire tudja viszonozni a felé árasztott szeretetet?
Elegendő-e az ha törődésem folytán egészséges képet mutat?
Elegendő-e a fényes levél, a jó illat, a látványa…?

Gyermekkoromban ültettem egy narancsfát.
Miután elfogyasztottam magát a gyümölcsöt, beáztattam a magját. Két-három nap múlva – miután fellazult a kemény héj – lehámoztam róla a burkot. S az így kapott puha magocskát elültettem. Egyáltalán nem bíztam benne, hogy ebből tényleg növekszik majd valami. Kis idő múlva el is felejtkeztem róla. Aztán egyszer – pár hét múlva – Anyám szólt, hogy mit ültettem a tejfölös pohárba, mert nő valami…? Izgatottan futottam megnézni, s látom egy kis pici zöld levélke bújt ki a földből. Onnantól féltő óvatossággal, s odafigyeléssel gondoztam. Napra tettem, simogattam, beszéltem hozzá. Szinte a legjobb baráttá vált számomra. S szépen fejlődött. Mikor hazamentem az iskolából ő volt az első számomra. Meglocsoltam, elmeséltem neki mi történt aznap… s évek múlva gyönyörű fácskává serkent. Csábító narancsillatot árasztott, s nem győztem gyönyörködni benne. Mikor harmadszor ültettem át, mert kinőtte mindig a kertjét… a nővérem is felfigyelt rá. Dicsérte is sokat, s kérte adjam neki, hagy legyen háza dísze a kis fa. De én hajthatatlan voltam. Oda nem adtam volna semmi pénzért.
Teltek a hetek, hónapok, évek… szép lassan más dolgok váltak fontossá. Az akkor kis fa, már túlnőtt rajtam is. Már csak néha néztem rá… jól van-e? S idővel már ez is elmaradt...
Míg egyszer, a nővérem folyosóján ismerős növény állt utamba. Ő volt…az én fám. Satnyán, lankadtan. Sötét, árnyékos helyen búslakodott.
Nem szóltam érte, nem vettem védelmembe. Nem akartam viszályt, harcot, veszekedést. S ebbe pusztult bele.
Azóta többször próbáltam már ültetni narancsfát, de sosem kelt ki többé egy mag sem.
S hogy ezt miért meséltem el?
Egyszerű…
Senki ne higgye azt, hogy nem tartozunk felelősséggel a tetteinkért. A szülő, gyermekéért. Az állatbarát, a kutyájáért, s még egy ilyen kis dolog is, mint egy növényültetés (bár kinek mi a kicsi) igenis felelősséggel kell, hogy eltöltsön bennünket. Hiszen élet. S mint ahogy a Kisherceg is, úgy mi is igenis vállaljuk a felelősséget.
Sokat gondolok azóta is arra a fára. S ezután minden fa, virág, növény különös érzéssel árasztott el. Kicsit fájó emlékeket ébresztettek, de ugyanakkor úgy érzem, hogy annak a fának kellett elvéreznie, hogy becsülni tudjam az életet. Az emberit, az állatit, s a növényit is. Sőt… még egy élettelen sziklára is tudok szeretettel nézni.

Szóval az én növényem igencsak megérintette a szívem. Néha annyira meghat, hogy azonnal megölelném… ha tehetném. Bár félek, összetöröm.

S minden vágyam, hogy egyszer visszaölel…