Fény derengett szemem előtt. Az álmosság érintése mély nyomként rajzolódott arcomra. Az órára nézve szomorúan nyugodtam bele, hogy kelnem kell. Akkor már tucatjára. Lassan, nem elkapkodva kikászálódtam meleg ágyamból. Egy röpke gondolat erejéig még engedtem a kísértésnek, hogy azonnal visszabújjak… De nem. Muszáj kelnem.
Kéthetenkénti látogatásom Apámnál idejét vette. Jó ott lenni. Felvidít a környezet. S neki is szüksége van rám, ránk… Győzködtem magam.
E gondolatok közepette máris jobb kedvvel készülődtem. Álmosan kivánszorogtam a mosdóba. Mentemben bekukkantottam a kisszobába, hol gyermekem még édesen aludt. Keze és lába nyeglén lógott alá, mint aki folyton arra készül, – még álmában is - hogy útnak induljon.
A lámpa fénye zavarón beráncolta szemem. Mozdulataim megszokásból emlékezvén követték egymást. Álltam a mosdó előtt félig aludva, s csukott szemeim mögött is láttam viharvert ábrázatom. Úgy döntöttem, hogy nem akarok meggyőződni róla, igaz-e…
Kibotorkálva, bebotorkáltam leányomhoz. A galériaágy legsarkába húzódva – összegömbölyödve, mint a macska – úgy tett, mint aki még alszik. Nem volt kedvem felmászni hozzá, így szólongattam. A negyedik után mégiscsak felmásztam… Megböködtem hátát, mitől behomorította testét, de még mindig tettetve az alvást.
- Keljél, mert így is késésben vagyunk – mondtam neki határozottam, azzal hátrálva földet értem.
- Hová megyünk? – kérdezett vissza azonnal.
Kihúztam a sötétítőt, minek hangjára fejére húzta a takarót. Mosolyogva felnéztem válasz helyett. Hiszen tudja…
A konyhába érvén átfutott elmémen a gondolat, hogy iszom egy kávét, míg a kis prücsök elkészül. A lustaság viszont ismét győzedelmeskedett.
- Apunál úgy is lesz – gondoltam hozzá. Ráadásul egy nem általam készített kávé még akkor is jobban esik, ha nem is finomabb.
Többszöri noszogatásom után sem tartottunk sehol. Én már kabátban álltam az előszobában, míg Pancsika a fél zokniját keresve rohangált – néha fél lábon ugrálva – a lakásban. Mindig ezt csinálja.
Kinyitottam a bejárati ajtót, s megnyomtam a lift hívógombját. Közben jelentőségteljesen visszanéztem gyermekem durcás arcába. Ha a nézése ölni tudna, ájultan estem volna össze azonnal. Ilyenkor mindig elgondolkodtam – vajon kire ütött…? Vagy én vagyok türelmetlen, vagy ő nemtörődöm.
A lift hangos ütődéssel megérkezett, amit egy ideges ajtónyitás követett részemről. Belépve elkezdtem magamban számolni, de már tudtam, hogy hasztalan. Lányom gyors szökkenéssel termett mellettem. Kabátja félig rajta, sapkája kezében.
- Bérlet? – kérdeztem még mindig nyugodtságot erőltetve magamra. Pancsi ugyanazzal a lendülettel visszaszökkent a lakás elé.
- Majd gyere – szóltam utána, azzal behúztam a liftajtót. Lefelé menetben még hallottam, ahogy lekiált – de Anya!...
Az utcára érve összébb húztam magamon kabátom. A jeges szél arcomba hasított csókkal köszöntött. Akármilyen kedves volt is, még nem bírt meghatni simogatásával. Szemembe könnyeket csalt hideg lehelete, s én tüntetőleg, hagytam arcomra fagyását.
Pancsi fújtatva ért utol. Kabátján akkor gombolta az utolsót. Megigazítottam félresikeredetten felvett sapiját, s nem álltam meg mosoly nélkül. Levegő után kapkodva próbált sérelmén elégtételt venni. Minél inkább igyekezett ezen cselekedetében, annál inkább nevettem. Persze ő erre még jobban felhúzta magát. Aztán attól félve, hogy ott az úton megüti a guta, úgy döntöttem ráhagyom. Morogja ki magát kedvére.
A nap kikukucskált a horizont szélén. Elsöpörte szeme elöl a komor felhőket, s úgy döntött most kedve van kicsit játszadozni az égen. Egyezséget kötött a széllel, hogy csak nyugtakor jön elő újra. Visszakacsintottam rá egy huncut mosoly kíséretében. Ő pedig felolvasztotta meleg simítással arcomra fagyott könnyem.
- Anya… - szólt leányom halkan, hangjában izgatottság bujkált.
- Képzeld, láttam egy gólyát.
- Mit? – kérdeztem vissza hirtelen, mint aki nem jól értette a kérdést.
- Egy gólyát. Jöttem hazafelé isiből és ott szállt az égen – mutatott kezével felfelé.
- Ilyenkor nincs gólya. Elrepültek melegebb vidékre. Tél van, megfagyna szegény – válaszoltam megnyugtatva.
- De hidd már el Anya, hogy gólya volt – győzködött tovább.
- Miért nem hiszed el?
- Mert hihetetlen. Én azt tanultam az iskolában, hogy télen elrepülnek. Ilyenkor eleséget sem találnának, nem beszélve a hidegről – magyaráztam neki.
- Pedig gólya volt – beszélt maga elé halkan.
Sietősre kellett fognunk a lépést, mert hátranézve láttam, jön a buszunk. Felmértem a buszmegállóhoz érésünk idejét és a busz érkezését… elérjük-e? Láttam a lámpa pirosra vált. A járművek mellettünk lassítva megálltak. Elérjük, nyugodtam meg. Szörnyű ez az össze-vissza buszjárat. Mióta átszervezték a közlekedést, sosem akkor indul a busz, mikor menetrend szerint kellene. Szinte vadászva kell lesben állni, – ugrásra készen – hogy sikerüljön egy csatlakozás. A tömegről már nem is beszélve. Igazából szeretek a lépcsőn állva utazni és leszállni minden megállónál. Mint ahogy most is. A buszra csak elöl lehet felszállni, mert a sofőr ellenőrzi a jegyeket, bérleteket. Igen ám, csak hogy némelyik ügyes utastársunk olyan klasszul lecövekel az első ajtónál – mögötte meg tömörül a többi ember – hogy beljebb nem lehet haladni. Ilyenkor némelyik elkiáltja magát:
- Nem mennének beljebb, hátul ott a nagy hely.
- Akkor nem tudok hova kapaszkodni – szól vissza egy hang.
Persze ha mamóka nem a kosarával kifele fordulva ülne, hogy buknak fel benne az utasok, akkor talán gördülékenyebben menne a felszállás. De hát ezt szokjuk meg. Mint ahogy azt is, hogy odafigyelőbb senki sem lesz. Ugyanakkor mindenki elvárná ugyanezt, s mégsem veszi észre, hogy maga is azt teszi. Érdekes ez a világ…
A busz döcögve kiindult a megállóból. Nehézkes hangja jelezte, hogy erőlködik a teher alatt. Kikopott ereje az idő során. Kiszolgálta magát.
Semmivel sem lakom messzebb a céltól, mint eddig. Mégis majdnem dupla idő alatt érem el. Persze aki kigondolja az utazási feltételek szabályait, az autóval jár. Lényeg a költségvetés csökkentése, minél nagyobb bevétel, mert a főnök bácsi talán akkor felfigyel az ifjú tehetség titánra és domborodhat emberünk melle és pénztárcája is. Bár szerintem ahol ennyire odafigyelnek a kiadásokra, ott elegendőnek kell találni egy vállon veregetést is. „Hiszen „fiam” többre nem futja, de értékeljük az igyekezeted…” - szinte hallom a vezér zsíros szájának szegletében elfúló nyállal keveredő kéjes beszédét. Szeme kígyókarikákban úszik, keze izgatottan megremeg a lehetőségek bőségétől. Eleinte csak próbálkozik zsebe tömködésével. Óvatosan néz jobbra, balra… nem figyelik – e…? S minél inkább sikeres ténykedése, annál bátrabb is lesz. Kabátját negyedévente bővíteni kénytelen. Vagy nem is…inkább újat vásárol. Hiszen van miből. Beosztottjai a lehető legjobban végzik munkájukat, s a bevétel egyre inkább nő. Szóval minden rendben van… Legalábbis nála.
Gondolataimból kislányom hangja zökkentett ki.
- De ugye Anya elhiszed? – kérdezte szinte rimánkodva.
Kis időbe telt, míg eljutott elmémig az új gondolat. Elmosolyodtam újra a kérdés felett.
- Drágám, pillanatnyilag azt jobban elhiszem, hogy egy angyalt láttál repülni aznap, mint egy gólyát – feleltem, s elkezdtem neki újra elmagyarázni, hogy télen nem lehet gólyákat repkedni látni itt-ott, meg amott sem. Esetleg délen.
Ajka lebiggyedt, láthatóan megsértődött. Egyszerűen nem bírtam vele megértetni a dolgot.
- De hát én láttam – motyogta maga elé.
- Biztos mást láttál. Mondjuk egy galambot. Ha elég alacsonyan szállt, még gólyának is hihetted – győzködtem.
- De gólya volt. Hosszú piros lábakkal és csőrrel. A szárnya szélén pedig fekete tollak voltak – magyarázta tovább.
Elgondolkodtam. Valóban ilyen egy gólya. Mégis olyan hihetetlen volt maga a tény, hogy a tél kellős közepén – mikor hideg van, nincs eleség, köd és szürkeség mindenfelé – vígan repked az ég alatt egy gólya. Nem… egy angyalt tényleg jobban elhittem volna.

Sikeresen elkaptuk az utolsó pillanatban a másik járatot. A felszállás itt sem történt másképp. Annyi különbséggel, hogy mindenki szépen tudta, hogy csak elöl lehet felszállni és beljebb kell menni a busz végébe, hogy más is felférjen. Na igen… ez az én járatom – gondoltam büszkén magamban.
Helyet foglalva a jó meleg buszon Pancsi újra neki kezdett.
- De most tényleg Anya… hidd el! – fordult felém határozottam.
- Hm…jó. Elhiszem – törődtem bele. Persze csak mondtam, hogy végre megnyugodjon.
Szeme vizslatva fürkészte tekintetem, felfedezve vélni benne valami füllentés félét. Sandán és gyanúsan nézett rám. Egyáltalán nem volt sikeres a válaszom. Nem hitt nekem.
- Ezt most csak azért mondod, hogy abbahagyjam. De én akkor is gólyát láttam – mondta mérgesen és leszállásig már nem is szólt hozzám. Kis lelkiismeret-furdalásom volt emiatt. Tenni ellene viszont nem tudtam. Nem tudom azt elhinni, ami tudásommal gondolkodásommal, s főleg a tényekkel teljesen ellenkező. Részemről befejezettnek tekintettem a dolgot, s pár napig nem is jutott eszembe. Míg…

Ismét egy szürke ködös nap. Hajamon cseppekbe tömörülve állt meg a pára. Napnak nyomát sem láttam hosszú ideje már. A felhők pedig olyan sűrűn álltak egymás mellett, mint az éjféli misén lévő hívők karácsonykor. Viszont örüljünk, hogy véget ért egy munkanap. Lehet sorakozni a kis boltokban kúszó tömött sorokban. Lehet végre teli szatyrokkal cipekedve menni kis lépésekben hazafelé, miközben jól nézz szét, hogy a sötét parkon át nem leselkedik – e rád valaki, megfosztva terhedtől. S ami külön örömet okoz, örüljünk, hogy épp nem esik az eső, mert harmadik kezeddel tarthatnád végül is az ernyőt, miközben vállad is szakad le a rajta csüngő nehéz válltáskától, melyben elrejtetted az apróbb, - még beleférő – vásárolt cikkeket. Szóval alig várod, hogy hazaérj, s lustán nézz ki a fejedből. Már csak pár lépés… Eszembe jutott, hogy ha be akarok jutni, elő kell kaparnom kulcsom. A tömött táskában annyi hely nem volt már, hogy kezem beférjen a nyíláson. Kulcsom körvonalaiban rajzolódott ki. Ott van, ott lapul, csak egy kis nyögés, erőlködés és elérem… Mindjárt megvan. Éreztem ujjaim közt hideg fémes felületét. Megmarkoltam, s próbáltam kiráncigálni egyensúlyozva két szatyrommal, mik a kisujjamon csüngtek alá, mint olvadó jégcsap várva, hogy nagy csattanással földre hulljon. Közben előretekintve láttam, hogy a szomszéd nagy igyekezettel halad lépcsőházunk felé. Hagyva a kulcsot, meggyorsítottam lépteim. Hopp…ez egy autó volt, mitől ijedten hátrahőköltem. Az meg nagy sebességgel – mit sem törődve rajtam hagyott kerekeitől felcsapódott sáros latyakot, mi hidegérzettel párosultan olvadt tovább arcomon – haladt tovább. Tán észre sem vett. Álltam, mint bálám szamara, s nem tudtam, hogy most a kulcsom, vagy a zsebkendőm keressem tovább, mivel könnyíthetnék látásomon, mit eltakart a rám fröcskölt hólé. Közben a szomszéd nagy zajjal hagyta maga mögött becsapódni az ajtót. A kulcs nyert.

Ötödik emelet, a lift hangos kattanással megállt. A lakásba lépve Pancsika ugrott nyakamba nagy örömmel. S azzal a lendülettel vissza is hőkölt.
- Mi történ veled Anya? – kérdezte szörnyülködve.
- Úgy nézel ki, mint egy vaddisznó, pancsolás után – tette hozzá nevetve.
- Köszi kedveském. Bíztam benne, hogy tetszeni fog. Ezért tettem… - feleltem kissé indulatosan.
- Inkább segíts kipakolni – mutattam szatyraimra, miket végre letehettem kezeimből.
- Ööö, melyikben van a csoki, mert azzal kezdeném – kérdezte huncutul.
- Jaj, azt ottfelejtettem a boltban. Visszamész érte? – kacsintottam válaszul. Amit persze nem hitt el. Ezzel szemben odakucorgott mellém, s miközben pakolt kifelé a szatyrokból, be nem állt a csipogója.
- …és képzeld még, megint láttam a gólyát – mondta nagy izgalommal. Szemei hihetetlen módon elkerekedtek, ahogy mesélte.
- Itt repült el a szemem előtt – mutatott maga elé kezével.
- Persze – vágtam közbe – direkt a te kedvedért alacsonyra vették a figurát. És mi az, hogy repültek? Már többen is voltak? – kérdeztem orrom alatt somolyogva.
- Nem. Kinéztem az ablakon és akkor haladtak el a ház előtt. Háromszög alakzatban. Egy elől, az lehetett a vezető, kettő pedig hátul.
- Hm… ez elég komolyan hangzik.
- Akkor elhiszed már? – csillant fel a szeme.
- Nem – nevettem el magam.
Hangos cuppanás kíséretében hanyag eleganciával faképnél hagyott. Na kellett ez nekem? Most pakolhatok egyedül.
- De Pancsikám, számomra ez annyira hihetetlen. Te meg ezt hidd el.
- De Anya, én meg láttam. Nem álmodtam, nem képzelődtem. Itt szállt – szaladt az ablakhoz és mutatott kifelé.
Megálltam a pakolásban, s csípőre tett kézzel fejem félre hajtva vártam a nagy beszámolót. Milyen időpontban, hogyan és miféleképpen látta meg a láthatatlant. Türelmem kezdett elhagyni. Szétnéztem a lakásban, minden úszott. Regiment házimunka arra várt, hogy hozzányúljak. S ez frusztrált a legjobban. Én meg itt állok és hallgatom azt, amire már ezerszer mondtam, hogy nem hiszem. De hát annyira ragaszkodik és kitart mellette. Nem hittem, hogy füllent. Inkább abban kezdtem ringatni magam, hogy más madarakat látott. De milyeneket?
- Aj, Anya… - azzal durcásan bement szobájába.
Egy darabig még álltam ott, aztán sürgetett a munka.

Több nap eltelt, s a gólya témát nem hozta elő. Kezdtünk visszarendeződni megszokott kerékvágásunkba. Sokat beszélgettünk, játszottunk, sírtunk, nevettünk… de éreztem, hogy valami megváltozott. Annak tudtam be, hogy nagylányosodni kezd. Nem volt már az a közvetlen kis cserfes lányka, akit „lelőni” sem lehetett volna. A napok egymást követve teltek el szürkén és unalmasan. A köd sem volt gyengédebb. Sőt…sűrűsége egyre csak nőtt.
Hazafelé tartottam a mindennapos munkautáni bevásárlásból. Örültem, mert a világosság egyre inkább tolódott kifelé, így nem a sötét parkon kellett – halált megvető bátorsággal, kommandósok által is irigyelt macskamozdulatokkal átkelnem. Bár nem volt mit nézni az egen, mégis szerettem felnézni. Sehol egy felhő…vagyis egy nagy, egybefüggő szürkeség.
Sehol egy madár…. Vagy várjunk csak, ott messze mintha szállna valami lassú. Néztem, néztem, az meg egyre közeledett. Míg teljesen felém nem ért. Nyakam kitekeredett állapotban követte kecses szárnycsapásait. Hosszú lába kifeszítve – Jézus kereszten való pózára emlékeztetve – maga mögött húzódott, viszonylag hosszan. Szárnyvégein a fekete tollazat éles kivehetőségben tündökölt. Milyen madár ez? – kérdeztem magam. Szemem összehúztam, hogy a kis résen- és az elvakító fénytől élesebben láthassam a madarat. Hm… ez olyan, mint… mint egy gólya. Alig hittem a szememnek. Első megrökönyödésemből felocsúdva nevetni kezdtem. Ami hamar komorságba váltott. Atyaég… én meg nem hittem. De hát…mit keres ez itt? Nem értettem semmit. Amíg csak láttam, követtem tekintetemmel. Aki látott, biztos nem vélt normálisnak. Most ez annyira nem is érdekelt. Mentem két lépést, majd ismét megfordultam. A szatyrok körhintához hasonlatos mozdulatokat tettek, pörgésük által teljesen csuklómra szorulva. Ismét két lépés, s fordulás. Akár a keringő. Tetszett nagyon a gólya … a mi gólyánk. A téli gólya.
Még két hónap múlva kellene jönniük. Valószínűleg az enyhe tél miatt voltak még itt, vagy már. Kitudja… Lehet, hogy egy aktív és buzgó természetet szerető embernél éltek, egy közeli tó mellett. De mi van azzal a tézissel, hogy a gólyák a sík vidéket kedvelik? Hm…

Óvatosan nyitottam ki az ajtót. Pancsit kerestem tekintetemmel. Aztán nem látva, szándékos hangossággal bezártam. Mivel nem jött elő, a kulcsom is jól megráztam, hogy hallja. Semmi. Nagyot sóhajtottam. Már napok óta nem ugrott nyakamba. Úgy hiányzott, hogy végig mellettem volt. Nagyon bántott a dolog most már. Így még inkább, hogy neki volt igaza. Mégis gólyát látott. Én meg nem hittem neki. Letettem szatyrom, levetkőztem, s keresésére indultam a lakásban, ami azért is komikusan hangzik, mert alig 35 négyzetméteren éldegélünk. A szoba üres. Bár néha a takarója alá bújik,... semmi. Lehet, hogy nincs is itthon? – gondoltam ijedten. Benéztem a mosdóba, ...semmi. Szekrénybe, asztal alá, kabátok mögé a fogason… Hol lehet? – aggódtam.
- Pancsi!- szólítottam hangosan. Füleltem. Nagyon halkan hallottam valami kuncogás félét. A hang irányba mentem.
- Tudom, hogy hol bujkálsz, te kis galád – mondtam nevetve. Odaérve megkopogtattam a nyitott szobaajtót… Ő meg visszakopogott. Mögénéztem. Nevetős kis arca pirosan kerekedett a visszatartott nevetéstől.
- Háháhá, ...meg vagy! – csiklandoztam meg oldalát, mire kitört belőle a kacagás.
Alig bírtam türtőztetni magam, hogy ne mondjam el neki azonnal mi történt hazafelé. Komolyra változtattam arcom, bár nagyon nehéz volt bírnom a bennem bújdokló nevetéssel.
- Valamit el kell neked mondanom. Amire nem vagyok büszke. Valami olyasmi történt, amit el sem hiszek. De tény, hogy megtörtént. S most és ezúton szeretnék bocsánatot kérni tőled. Közben láttam ijedt arcát, hogy vajon mi az a nagy dolog ami történt?
- Nos, neked is tudnod kell, hogy láttam ma egy gólyát – mondtam szemem lesütve, de azért sandán figyelve reakcióját.
- Na!- tört fel belőle az ujjongás.
- Ugye, hogy megmondtam, én megmondtam, te meg nem hitted. Lám, nekem volt igazam – lelkendezett. Azonnal az ablakhoz szaladt. Nézet fürkészőn kifelé.
- Merre? – fordult felém.
- Jöttem át a parkon és felettem szállt el. De tudd, hogy még most is alig hiszem. Hiába láttam – emeltem kezem magam elé, mert Pancsikám keze fenyegetőn elindult csiklandozásra.
- De már szánom-bánom – sikítoztam védekezőn, hátha elrettenti hangom.
- Anya, én láttam. S most már te is. Ezt már csak elhiszed? – csiklandozott tovább.
- Igen…el…el…elhiszem...na! – kiáltottam, félve a további csikizéstől, minek eszköze ott ólálkodott fejem körül.

Hosszú percek teltek el, s mi még mindig kifulladva feküdtünk a földön. Pont az égre lehetett látni, min fehér felhők jelentek meg. Ma egésznap 10 fok közelében járt a hőmérő. Már nem fáznak meg. Talán bőven találnak már eleséget is a kihelyezett etetőkben a téli gólyák…