A reggeli ébredés első másodperce még oly szűzien tiszta, mint a hófehér rózsa egy nyári zápor után. Majd a jóleső nyújtózkodással ezt megtoldva ébredünk fel először aznap, s ébredünk rá arra is, hogy az előző nap elaludt nehézsége – vagy épp könnyedsége - még szívünkben van. Ettől lehet szép, vagy épp szomorú egy ébredés.
S ha még a felkelő nap első sugara sem világítja be a szemközti erdőt, s nem látjuk meg gyönyörű bújtatott színeit… Ha még szellő sem fúj a tavaszban, hogy kisöpörje ott maradt szürke füstösségét a városnak, - hogy fáradt, erőtlen testünket üde, oxigén dús levegővel frissítse… Akkor még apró pici reményt sem kapunk arra, hogy a rossz érzést felválthassa egy kis öröm. Marad a lebiggyedt ajak, a bánatos szem, a nehézség- s nem akarás érzése szívünkben.

Menni kell, tenni kell, még ha oly nehéz is. Néha csak gépies, berögzült mozdulatokkal… csak, hogy teljen az idő nehéz és vonszolós ketyegése. Csak még egy perc, egy másodperc, s így tovább… Majd csak este lesz megint, s magunk mögött hagyva újra az aznapot – megtisztítva testünk a nap súlyos porától – térhetünk békés nyugovóra. Talán az új nap reményében. S talán abban bízva, hogy az álmunk szebb lesz.

De vajon merjünk-e álmodni? Merjük-e szebbnél-szebb, jobbnál-jobb reményekben, megvalósulásban hitt vágyakkal ringatni magunkat? Merhetünk-e – s egyáltalán jó-e, ha emiatt hisszük szépnek a napunk? Ha emiatt lesz jó a kedvünk…? Hiszen csak egy álom, egy vágy az, mi mosolyra derít.

S ott van mindjárt a másik oldal.
Jó-e, ha földön járva, reálisan gondolkodunk – csak is annak örülve, amit pillanatnyilag át is élünk..? Nem hinni, nem reménykedni, nem várni a jót, az örömöt, a vágy beteljesülését. Jó-e, ha hagyjuk magunk hánykolódva sodródni, s elfogadni, amit épp hoz az óra, a perc, a másodpercnyi pillanat…?

Aki sokszor csalódott az életben, másokban, vagy épp önmagában. Akinek a mindennapjait a monotonság határozza meg. Aki nem akar látni az orránál előbbre, nem akarja észrevenni a világ hozta szépségeket – úgy, mint egy kecsesen csörgedező patak, egy madártrilla, a nap megcsillanó fénye más szemében – nyilvánvalóan nem is akar álmodni. Önmagát ítéli, s sújtja álmatlan, s vágytalan; örömtelen, s reménytelen mindennapokba.
Viszont ő is ember. Valahol mélyen eldugva még benne is él a vágy, hogy jobb legyen. Remény, hogy boldogabb legyen. Szeretet, hogy viszontszeressék, s öröm, hogy mások is örüljenek.

Ha már minden kérdésre feleltünk. Ha nem maradt egyetlen pont sem, ami tisztázatlan. Ha nagymértékben kilengett a mérleg, megállapodva valamelyik oldalon. Az sem végleges. Sosem marad meg az állandóság, hiszen minden mozgásban van, s minden változik. Erre szokták azt mondani az optimisták, hogy: „Egyszer fent, egyszer lent.”
Nem jó, ha valaki beletörődve, elfogadva hagyja magát sodródni. Mint ahogy a kövek is jobban súrlódnak a folyó hordaléki ágában, jobban ütődnek, kopnak a kanyargó meder nagyobb ívű oldalán, úgy az ilyen meghasonult ember is jobban emésztődik, fogy, kedvetlen. Vergődik a gondok közt, hagyva, hogy minden magától menjen. S hamarabb is tűnik el. Úgy eszi maga előtt az életet, mint éhes sáska a levelet. Tolja, űzi az időt, hogy minél hamarabb teljen.
Hát nem jobb lassan menni, megcsodálva a kincseket, amik mellett úgy szalad el, mint gyorsvonat? Nem jobb megállni egy kicsit, észrevenni a pillanat szépségét? Nem jobb azt érezni, hogy ha valami tetszik és örömünk leljük benne, annak más örül, s ezáltal kölcsönösen felvidítva egymást tehetjük szebbé napjainkat?

Ha valami fáj, a kiváltó okot kell elsősorban orvosolni. Ha rossz a kedv, nem elég örömmel ellensúlyozni, mert elmúltával ismét visszatérhet. Sokkal inkább arra kell törekedni, hogy az okot, - ami kiváltotta – szüntessük meg. Ilyenkor az ember mérlegel. Sorra veszi a lehetőségeket, kiválasztva a legvalószínűbbet, ami gondot okozhatott. A végén mindig csak egy marad. Persze ez nagyon sokszor nem ilyen egyszerű. Rengeteg körülmény játszhat szerepet abban, hogy az okot sosem találjuk meg, hogy sosem kapunk választ. S még ekkor is azt mondom, hogy sosem késő keresni.
Ha már feladjuk, ha már kilátástalan, akkor is van még egy út, ami kivezet. Sokszor annyira egyszerű, annyira orrunk előtt van, hogy a végén csak megmosolyogni lehet. S nagyon sokszor ez a legegyszerűbb megoldás a legnehezebben megtalálható.

Az ember mindent túlbonyolít. Túlgondolja az egyszerűt, így lesz kusza és átláthatatlan. Az egyszerűember, egyszerűen gondolkodik. Reggel felkel, ellátja magát, dolgozik, este lefekszik. Ebben érzi a jót és biztonságot. Ha valamilyen körülmény kizökkenti a megszokottságból ideges, nyugtalan, esetleg még agresszív is lehet, akár önmagára nézve is.
Néha nem megy egyedül. Kell a külsőség befolyásolása, ami a helyes irányba terel. Egy ébresztés, egy felvilágosítás, egy útmutatás. Kell a másokban lévő türelem és szeretet irányunk felé. Persze ennek elengedhetetlen feltétele, hogy a másik akarja, nyitott legyen rá, befogadja ezt. S kell, hogy ez a segítség sose nőjön túl az ő igényén. Nem szabad erőltetni, csak azért, hogy örömünk leljük benne. Sokkal inkább engedni kell, hogy ez az öröm felőle magától induljon be. Sokszor már rég jelen van a kulcs, csak még nem merjük használni.
S ennél is fontosabb elengedni, ha már tovább állna inkább. Néha nagyon nehéz döntéseket kell hoznunk, de sose felejtsük el, hogy ami nekünk nehéz, az a másiknak felemelkedés, előrehaladás és szabadság. S mégis jó érzés utólag – s talán még öröm is lesz majd egy bánatból, ha látjuk döntésünk nyomán a jóféle változást.

Ha már egyszer a véletlen úgy hozta, hogy alkalmunk és lehetőségünk van megismerni, változtatni az utunk során elénk tárult dolgokon, hiba lenne, ha nehézséget látva benne legyintenénk, s kikerülnénk. Már csak a kölcsönhatás miatt is. Hiszen mi is tanulhatunk belőle.
S ha már nem érezzük tisztának, felemelőnek, örömtelinek, nem biztos, hogy azért nem, mert nem tettünk meg mindent érte.
S az sem biztos, hogy megtettünk mindent…