Az első ami erről eszembe jut, "...Rozsda marja, nem ragyog. ..."

Esetünkben egy szúró, hasító érzésről, egy rossz gondolatról, vagy fájó történésként megélt dologról beszélhetünk róla, s nem mint egy virág - akár rózsa - tüskéjéről.

Vajon milyen mód szerint függ össze az említett fogalom, és a "tárgy", azaz a tüske?

Néhány felmerült magyarázat:

- Berozsdásodott, vagyis régóta szúr már.
- Eleve rossz történés tárgya, azaz egy olyan dolog, amiről már bekerülte előtt tudjuk, fájni fog.
- Egyéb. (Várom a további lehetőségeket.)

A "tüske" külső behatásként kerül általában a szervezetbe. S ami szerintem mindenkinél ugyanott hasogat, kb. a szegycsont tájékán. Az a legfájóbb, hogy tőlünk független és csalódással párosul. Lehet ellene különféle tettekkel fellépni, de nem mindig a kiváltója sérül bele. Ha mégis így lenne, nem beszélhetnénk most semmiről. Hiszen ha a másik sérül, nincs tüske sem. Bár az esetek többségében ez meg lelkiismereti dolog, de az egy másik téma.
Ha nem sikerül tisztázni mivoltát, s hetekig, hónapokig, vagy akár évekig burjánzik belsőnkben, komoly betegségeket is előhoz. Mint lelki betegség, depresszió, alvászavar, gyomorfekély, kóros életuntság, ideg- és elmezavarok, stb... Nem beszélve környezetünkre tett hatásáról, mivel nagyban befolyásolhatja mások lelkivilágát is. S nem mindig jó út az, ha megkímélve őket kivonjuk életükből magunkat. Az tévhit, hogy ez segítene. Sokszor bizony ilyen esetek miatt kerül elő a tüske.
Szegény kis „pára” nem is tehet róla, hogy gondot okoz. Ő csak egy végeredmény. Egy végtermék. Akár élősködőnek is hívhatjuk, főleg ha hagyjuk eluralkodni. Bizony nagyon jó tehetsége van megtalálni bensőnkben azt a helyet, ahol a legjobb életfeltételeket kaphatja. Ha elég ideje van építkezni, gyökereivel a gondolatainkat is csiklandozhatja. Persze ne higgyétek, hogy ez valami vidám dolog lesz, s jókat viháncolhatunk tőle. Nincs is más dolga, mint fenntartani ezt az idilli állapotot, s vele a biztonságát.
Ilyenkor válik az ember mélabússá, szótlanná. Kedvelni kezdi a sötét helyeket, majd szívesen a ruháit is efféle színekre cseréli. Szereti a csendet, s idegesíti minden olyan dolog, ami ebből kizökkenti. Nyári melegben is kapucnit húz a fejére, s ha csak teheti egyedül tartózkodik egy kis sötét zugban. S ami a legrosszabb, hogy fenyegetve érzi magát azokkal az embertársaival szemben, akikről úgy érzi meg akarják változtatni. Vagy épp kellemes percekbe szeretnék úsztatni. Mert hogy akkor nevetni kellene, esetleg jól éreznie magát, ami meg nem egyezik a tüske által kibocsátott impulzusokkal, s ettől esetleg összezavarodhat. Amitől meg kuszává, érthetetlennél válik a beszéde, gesztikulálása, amiből meg egyenesen oda vezet az út, hogy inkább a csend, a szótlanság. Mert ha nem mond semmit, nincs következménye, amit esetleg fel kéne vállalnia. Ergo: marad a tüske, aki remekül és biztonságban érezheti továbbra is magát.

Egy fegyver létezik csak ellene.
Megbeszélés, tisztázás. Akár magunkba nézve, akár a másikat nézve, de mindenféleképpen ezen az úton járva érdemes csak elkezdeni. Elfelejteni, nem törődni vele, figyelmen kívül hagyni, elodázni, legyinteni rá; Arra várni, hogy majd elmúlik, felesleges.
Nem fog!
Csak még jobban megbetegít, legyengít, elkedvetlenít. Szembe kell nézni vele. Csak így fog eltűnni az a szúró érzés. S persze ha ez sikerül, vele együtt fog eltűnni a lelkiismeret-furdalás is… már ha volt.