Bekúszott a nap az ablakon. Fénye percről percre erősödött. Melege az állott levegőt áporodottá változtatta. A kis helyiség hamar megtelt elviselhetetlenséggel. Ideje volt ablakot nyitni. A város zaja felerősödött. Erős moraja hallhatatlanná tette a zenegépben muzsikáló dallamot. Három egységnyi hangosítás után…
A polcon megbújó rendetlenség láttán erős késztetés uralkodott a fejben csücsülő rendrakási lázon. A kezek elindultak ösztönös útjukra, miközben a kuszaság kezdett engedni szorításából, s a tárgyak végre levegőhöz juthattak. Egyenként, szépen sorban megszabadultak a rárakódott por szagától is. Fényük újra régi pompájukban ragyogtak, s a hely is egyre nagyobb lett körülöttük. A megbújó emlékek felszínre jutottak.
Egy kézirat. Fakó, megsárgult lapjain a betűk halványan szomorkodtak már. Dőlési szögük ittas ember kóválygásához hasonlatosan egymásba kapaszkodtak. Mosolyt varázsolt az arcra, s leültette a fáradt lábakat. Az értelem, mi megbújt a sorok közt letörölte a mosolyt is. A tudat elhalványult, s utat engedett az emlékek zuhatagának, magával ragadva a szembe kúszó könnyeket. Egy sóhaj szakadt fel, s a gondolat azt kérdezgette – akarod folytatni, vagy inkább legyen megbújó iromány az elfeledettség közt.
A kíváncsiság olykor annyira erős, hogy minden ellenállás romba dől alatta. Felkúszik a tudatba, csiklandoz, nem hagy, míg nem enged a kísértéssel egyetemben. S végül győz.
Elhalkult minden. A város zaja, a zene hangja, a közeli játszótér zsibaja. A szív hevesen vert, s egyre melegebb lett. A levegő nehézsége mellkasra omlott sziklatörmelék súlyához hasonlóan ütemesen feszítette a tüdőt. Ami azt az érzést keltette, hogy minél inkább kinyíljon az ajak, utat engedve az éltető térnek. A kéz megremegett, s az ujjak erőtlenül elengedték a papírost, mely őszi levélhez hasonlatosan elindul lassan ereszkedve a föld felé. Az aléltság legyengült állapotában a test magatehetetlen perceket élt meg. Mintha órák teltek volna el…
Egy régi idő mely boldoggá tette az embert. Egy beszélgetés foszlánya kézzel írt betűkkel papírra vetve. Talán vannak igaz órák, mik idővel hamissá válnak, s értelmet csak sokkal később kap. Sokkal később, mikor tisztul a gondolat magával hozva a tudást. Amit nem lehetett megérteni, mert szavak közé bújtatott jelzések voltak. Az agy olykor nem érti a szót, pedig nem idegenül hangzik el. Visszahozhatatlan reménysége ez az akkori kornak. Mint mikor fiú születik, s nem tudnak róla, mert tiltott szerelem gyümölcse. Aztán egy szép nap szembejön az utcán…
- Elnézést, megtudná mondani a pontos időt? – kérdezi csendesen.
Szeme mélyre ül a másikban. Barna melegséget árasztó kedves szempár. S mint ha a szembenálló nem ismerné már az időt, csak hebeg-habog, s zavartan mosolyog, mert az a szempár kedves, örömteli emlékeket csal a tudatba.
Csak véletlen lehet – gondolja magában, s ezzel arra készteti agysejtjeit, hogy parancsra cselekedjenek. A tudatba ültetett szavak – függetlenül igazuktól – felül emelkednek a valós dolgokon. Úgy történik minden, ahogy eltervezik. Aztán majd egy napon, mikor halálos ágyon fekve a puha párnák is nyomják már a hátat, elhiszi az igazat is. Az unalmas percek alvó bambulássá változnak. Az ablak messzebb lesz a legmesszebben lévő hegynél. A test nem engedelmeskedik már. Büntetésként csak gondolkozhat, mely szárazzá vált könnycsíkokat húz a ráncos bőrön. Az önsajnálat felemészt. Elkerül az étvágy. Az ismerősök idegesítő hullámokat vernek. Csapkodásuk egyre inkább közelebb hozza a hegyeket, az elveszett álmokkal együtt. A szív üteme belelüktet még a térbe. Vágyat kelt, hogy szaladjon a láb. A képzelet szivárványt fest a retinára. Kezet fog a nap sugarával, s engedi, hogy magával ragadja.
Az elfeledett emlék bosszúja. Időharcosok sokassága. Pató Pál urak hanyagsága. Don Quijote szélmalom harca. Mind-mind szélsőséges feleslegességek. Kiutak lehetnek csak egy unalmas órából. Mikor a perc hosszakat ver a csendességben.
A levegő hideggé vált. Libabőrt varázsolt a ruha alá. A borzongás jelzés volt, hogy elég. A földön árválkodó papíros elérhetővé vált. A derék megreccsent emeltében. A fájdalom elenyésző volt az emlék fájdalma mögött. A tudat újra harangot vert, s a csalódás érzése mélységbe taszította. Üveges szemek, ösztönös mozgása a kéznek, mely kizárta a szobából hideg lábát a fénynek. A nap integetett egy utolsót, s boldogan lebukott a hegy mögé.
Minden tett egy út az életben. Csak a megtett út ad elég jelzést a vándornak. Az elme mérlegel csak. S állati sorból ugyanez húz ki. A lehetőségek okosan megválasztott uta.
A sárgult papíros egy téves út utólag megértett térképe volt. Pecsét, egy lezárt életszakaszon.
Dühös hév vezette végzetét. Szakadása szívbe markolt, de azért haladt a maga útján. Lehet, hogy sokkal később ez az út is egy téves út lesz. Megkövült szívbe vésett út. S most az elenyészett megunt dolgok közt várt szaggatott redőkkel, meggyűrten, hogy másnap munkát adhasson a szemétszállító cég alkalmazottainak.

„Rend a lelke mindennek.”
Magabiztos állapot, mely megnyugodott álmokat takar. Nem játszik Csipkerózsikásat. A rózsa így nem szúrja megtört szívét sem.
Rend lett.
Holnap talán a következő polc is sorra kerülhet…